301/1. Az olvadó csizma — A ragacsos bizonyíték

Az Antikvárius szája akaratlanul is elnyílt, de a nyelésre készülő mozdulat helyett most a félelem és egy furcsa édes illat keveréke ragasztotta le torkát. Mr. Henderson, akinek jegyzetfüzete már súlyosabbnak tűnt, mint a tudomány egész terhe, kétségbeesetten próbálta rögzíteni a „karamellizálódott” bőr legapróbb részleteit is, miközben az Új Vevő továbbra is a kéményt figyelte, mintha egy cukorbomba aktiválására készülne. Vajon onnan is karamell szivárog majd?
Az Antikvárius végül engedett a helyzet komikumának, vagy inkább a kétségbeesett takarítási ösztönnek. Egy régi, díszes réz piperekanalat ragadott meg a vitrinből, elhatározva, hogy legalább a sarok legszélét megpróbálja feltakarítani. De a kanál, ahogy érintkezett a zöldes, lassan dermedő masszával, azonnal beleragadt. Mintha a csizma még utoljára meg akarta volna mutatni, hogy nem adja könnyen magát, még olvadtan sem.
„Védelmi mechanizmus! Összetapadás!” – kiáltotta az Új Vevő, miközben a kanálra mutogatott, mintha az is egy titokzatos fegyver részévé vált volna. „A célpontot immobilizálja, majd… elfogyasztja!” Mr. Henderson, megriadva a lehetőségtől, hogy ő is a ragacsos ragadozó áldozata lehet, már a nyakkendőjét is a jegyzetei közé próbálta gyűrni, feljegyezve valami homályos „ragadás-koefficiens”-ről.
A kopcos úr, akinek bútorrá vált lába mintha még mélyebbre süllyedt volna a padlóba, néma pánikban figyelte a kanál sorsát. Mi lesz, ha az olvadó cukor őt is bekebelezi, és a végén már csak egy karamellizált vitrin marad belőle, benne egy édesen ragadós csontvázzal? A gondolat még az Antikváriust is megborzongatta, aki egyre inkább érezte, hogy a kanál helyett inkább az egész boltot kellene evakuálnia.
A ragacsos, zöldes szag, mely most már nem csak édes, hanem enyhén égett utóízzel is bírt, betöltötte a helyiséget. Mintha egy óriási, rosszul sikerült cukorkát kíséreltek volna meg elkészíteni, és az most lassan, nyúlósan feladta volna a harcot a gravitációval. A szivárgó folyadék egyre terjedt, és a legmeglepőbb, vagy talán legkevésbé meglepő módon, apró, sötét, szőrszálakhoz hasonló darabkák úsztak fel a felületén, mintha a padló pora, vagy valami egészen más, magától is belekeveredett volna ebbe az édes káoszba. A zöldes massza lassan elérte a régi perzsaszőnyeg szélét, és a sötét szálak mintha egyre gyorsabban úsztak volna a felszínén, mint apró, éhes piranha.