297/6. A fogaskerék lázadása — A zöld fényes pecsét

A fojtott kaparászás hirtelen egyre gyorsabbá és kétségbeesettebbé vált. A fémdobozka rángatózni kezdett a mérleg serpenyőjében, mintha a benne rejlő írnok valóban a szabadságért harcolna, vagy legalábbis egy elfeledett aktáért. A mennyezeti zöld fénycsóva erre a ritmusra még erősebben pulzálni kezdett, mint egy diszkóban ragadt adóellenőr szíve, aki kétségbeesetten próbálja megtalálni a kijáratot.
Az antikvárius, arcán a „csak egy rendhagyó csillár” kifejezés utolsó, sárguló maradványaival, épp a structollas portörlőjével akart volna rámutatni a plafonra, de mozdulatlanná dermedt. „Ez... ez nem lehet!” – nyögte, hangja inkább egy szellem suttogásához hasonlított, mint egy üzletember dörögéséhez.
A kopcos úr, aki még mindig az ólombetűk fogságában vergődött, most már dühösen rángatta a lábát, a mozdulatai egyre szinkronizáltabban követték a dobozból jövő idegesítő ritmust. Az új vevő combja lassan a pirítós hőmérsékletét vette fel, a zöld implantátumok izzása már a vékony szöveteken is átlátszott, mintha egy rosszul sikerült neonreklámot viselne.
Mr. Henderson, a zsebtükröt még mindig a kezében tartva, rémülten figyelte, ahogy a mérleg jobbra-balra billeg, mintha egy láthatatlan, de annál bürokratikusabb szélvihar fújna át a helyiségen. Ekkor a fémdobozból egy apró, hajszálvékony repedés jelent meg, melyen keresztül egy piszkosul zöldes fény szűrődött ki, majd egy kis, sárgaréz alkatrész esett ki belőle, kopogva a fa padlón. Egy meglepően bonyolult fogaskerék volt, mintha egy miniatűr óraszerkezetből szakadt volna ki. A padlóból párolgó ólomgőz erre a hangra szinte megugrott, mintha hirtelen egy újabb tételt akarna hozzáadni a mérleg bal serpenyőjéhez, ami már amúgy is rejtélyesen nehéz volt.