297/5. A plafon mérlege — A zöld fény fogságában

A mennyezeten kavargó árnyék nem maradt meg puszta illúziónak; a zöld fénycsóva fókuszában a gerendák közül egy nehéz, porlepte sárgaréz mérleg ereszkedett alá, mintha a fizika törvényei is megadóztatták volna a jelenlévőket. „Ez csupán egy... rendhagyó csillár” – dadogta az antikvárius, miközben igyekezett úgy tenni, mintha a plafonról lógó mérőeszköz a legtermészetesebb belsőépítészeti elem lenne. Ijedtében megragadott egy structollas portörlőt, hogy lesöpörje a fémkarokat, de a mozdulattól csak még jobban megremegett a levegő.
A kopcos úr eközben kétségbeesetten rángatta a lábát. A cipőjét rögzítő ólombetűk – melyek még mindig makacsul hirdették az eltitkolt adóhátralékait – szorosan a tölgyfa padlóhoz láncolták. Az új vevő hátrálni próbált, ám a zsebében megbúvó zöld implantátumok hirtelen olyan forróak lettek, hogy kénytelen volt a combjához kapni, miközben a sárgaréz csavarok a padozat mélyén vészjóslóan megfeszültek.
Mr. Henderson a földön heverő zsebtükör felé nyúlt, de amint az ujja megérintette a sárgaréz keretet, a mérleg serpenyői vad ingásba kezdtek. A bal oldali serpenyőbe láthatatlan súlyként nehezedett a padlóból párolgó ólomgőz, miközben a jobb oldali serpenyőből egy apró, vörös viaszpecséttel lezárt fémdobozka emelkedett a magasba. A teremben hirtelen beállt a csend, amelyet csak a fémdoboz belsejéből kiszűrődő, ütemes, fojtott kaparászás tört meg, mintha egy apró, dühös írnok próbálna utat törni magának a szabadság felé.