276/5. A pára-portré — A tévúton járó taps

A vékony, fémes sípolás nemhogy nem szüntette meg az Antikvárius légszomját, hanem mintha valami különös rezonanciát keltett volna a kirakat üvegén. A lecsapódott pára, mely addig egyetlen ponttá sűrűsödött össze, most lassan, megfontoltan elnyúlni kezdett, egy furcsa, torz arc körvonalait öltve magára. Az arc alig kivehetően, de mintha az Antikvárius fuldokló vonásait utánozta volna, mielőtt teljesen eltorzult, és inkább Mr. Hendersonra kezdett hasonlítani.
A sárgaréz szelep az asztalon egyre gyorsabban kattogott, mintha egy láthatatlan óramű mérné az időt. Minden kattanás egy apró cseppként hullott alá a páraarc homlokáról, és mintha magával rántotta volna a kirakatban rekedt két férfi utolsó reményét is. Henderson és az új vevő, akik addig csak az Antikvárius mozdulatait utánozták, most tehetetlenül nézték, ahogy a vízgőz arcuk pontos mása kékül el, majd sötétedik, mintha valamilyen baljós előjel lenne.
A köpcös úr eközben extázisban tapsolt. „Zseniális!” – kiáltotta, alig leplezve elragadtatását. – „Micsoda szuggesztív művészet! A fuldokló lélek kivetülése a pára-vászonra! Még csak most látom, a fújtató nem fúj, hanem *rajzol*! És ez a kattogás! Egy kísérőzenekar, mi?” – Fordult az Antikvárius felé, aki már csak halk hörgésre volt képes, és a szemei szinte kiugrottak a helyükről.
Az Antikvárius megpróbált tiltakozni, inteni, hogy ez nem előadás, hanem a szörnyű valóság, de a torkából már csak a fújtató sípolásának visszhangja és a szelep kattogása tört elő. A pára-arc eközben egyre tökéletesebbé vált, minden apró részlet a kirakatban rekedt urak szenvedéséről árulkodott, ám a köpcös úr ezt a tökéletes illúzió részének hitte. Mintha egy láthatatlan ecset húzná a levegőben a vonásokat, a pára-portré egyszerre volt ijesztő és megkapó.
Ekkor, egy utolsó, erőteljes kattanással a sárgaréz szelep tetején egy apró, fémes gömb jelent meg, mely halvány kékes fénnyel pulzált.