276/3. Az üres üvegcse — A megfoghatatlan vákuum

Az Antikvárius óvatosan, mintha egy ritka fűszert tartalmazó edényt emelne fel, ujjheggyel megragadta a parányi üvegcsét. A kirakatban, a vastag zsugorfólia fogságában rekedt Mr. Henderson és az új vevő szinte egyszerre rezzentek meg. Kék szemeik, melyek eddig vádlón fúródtak az Antikvárius tarkójába, most úgy tapadtak a tiszta üvegre, mintha az életük múlna rajta. És talán azon is múlt. A fólia alatt ugyanis fogytán volt az oxigén, a feszültség pedig a tetőfokára hágott.
Az Antikvárius, látva a hatást, úgy döntött, ideje professzionális szintre emelni a figyelemelterelést. Kihúzta a pici dugót. Egy halk, szisszenő hang kíséretében a külvilág áporodott levegője találkozott az üvegcsébe zárt évtizedes vákuummal. A kirakatban rekedt urak tátott szájjal követték a mozdulatot. Az új vevő kétségbeesett arccal próbált jelezni a fólia mögül, mintha azt követelné, hogy az Antikvárius szippantsa be őket is a biztonságos üvegbe, vagy legalábbis engedje ki a benne rejlő megváltó huzatot.
A köpcös úr a sarokból feszülten, mégis reménykedve figyelte a jelenetet. Az Antikvárius lassan, teátrális mozdulattal a kirakat üvege felé nyújtotta a nyitott palackot. Úgy tett, mintha megmerítené a levegőben, közvetlenül a fojtogató műanyag réteg előtt, majd egy gyors, határozott mozdulattal visszanyomta a dugót.
A hatás azonnali volt. A kék szemek elképedve meredtek a lezárt üvegre, amelynek falán hirtelen apró, fehér párafelhő csapódott le. Ahogy a pára lassan legördült, egy parányi, kétségbeesett arc kontúrjai rajzolódtak ki rajta. Az Antikvárius elégedetten mosolygott, ám a győzelmi mámor gyorsan elillant, amikor megérezte, hogy a saját torkát is szorítani kezdi a hirtelen támadt légszomj.
A bolt sarkában álló antik óra rekedten kondult egyet, jelezve az idő múlását.