276/2. A díszes kulcs — Figyelemelterelő manőver

Az Antikvárius, mintha egy színházi kelléket talált volna, felkapta a pult sarkán heverő díszes kulcsot. Nem volt nehéz, de a réz súlya valahogy méltóságot kölcsönzött neki, még ebben a kékesen vibráló, kellemetlen helyzetben is. A kék szemek, melyek eddig az ő tarkóját égették, most a kezére fókuszáltak. A lassan mozgó, apró fényes tárgy talán még érdekesebbnek bizonyult számukra, mint maga a zavarodott Antikvárius. Egy pillanatra remény szikrája gyulladt fel benne. Talán sikerül elterelnie a kirakatba ragadt urak figyelmét egy ártatlan bűvésztrükkel.
Körülnézett a boltban, mintha a kulcs egy rejtélyes térkép lenne, ami egy elfeledett kincshez vezet. A polcok roskadoztak a régi könyvektől, a vitrinek tele voltak poros csecsebecsékkel, de egyik sem tűnt méltónak ehhez a kulcshoz, vagy legalábbis ahhoz a drámai figyelemeltereléshez, amit elvárt tőle. Végül a tekintete egy rég nem használt, sötét diófa szekrényen állapodott meg a fal mellett. Évtizedek óta állt ott, zárva, rejtve, sosem jutott eszébe, hogy kipróbálja.
Közelebb lépett, a kulcsot szándékosan lassan, méltóságteljesen illesztette a rozsdás zárba. A feszültség tapintható volt – nemcsak a sajátja, hanem mintha a kék szemek is visszafojtották volna a lélegzetüket, várva a csattanóra. Egy halk kattanás, egy szívós rándulás, és a zár engedett. Az Antikvárius elégedetten sóhajtott fel. Sikerült! Legalább egy pillanatra.
A szekrényajtó lassan kinyílt, feltárva belső titkait. Nem aranyat rejtett, nem is elfeledett ékszert, hanem egy apró, üres üvegcsét, mely a polc közepén, egy bársony párnán feküdt. A legapróbb részletekig kidolgozott üveg remekmű volt, mégis teljesen üres, mintha a legnagyobb kincs épp a hiánya lenne. A kék szemek lassan, de biztosan az üvegcsére siklottak, és az Antikvárius érezte, hogy a figyelem átmenetileg elterelődött róla. Most mit kezdjen ezzel az üvegcsével?