276/1. Az Antikvárius dilemmája — A kék figyelem fogsága

Az Antikvárius mosolya valóban kővé dermedt. A kék pupillák nem tágultak, nem pislogtak, csak meredtek, mint egy rosszul beállított biztonsági kamera rendszere, melynek minden lencséje egy-egy elégedetlen ügyfél lelkéből táplálkozott. Düh helyett egy sokkal kellemetlenebb érzés kúszott fel benne: a zavar. Kifejezetten nem szeretett szerepelni, főleg ingyen, és mint látványosság.
Próbálta elköhögni magát, hátha a zaj megtöri a feszültséget, vagy eltereli a figyelmet. De a kék tekintetek rezzenéstelenül követték a gombócot a torkában. Megigazította a mellényét, mintha a ruha anyaga blokkolta volna a spirituális megfigyelést. Semmi. A szemek továbbra is rajta voltak, már nem csak számonkérően, hanem mintha valami titkos, belső viccet is megosztanának, amiből ő ki van zárva. Ezt az Antikvárius különösen sértőnek találta.
Hirtelen ötlettől vezérelve a hátát fordította a kirakatnak. Ha nem látja őket, ők sem látják őt – gondolta naiv módon. A bolt forgalmas zajában keresett menedéket, mintha a könyvek susogása vagy a vevők suttogása elnyomhatná a kék szemek néma ítéletét. De a falakon visszatükröződő árnyékok, a polcok között meghúzódó porfelhők mintha mind az ő új, kékesen villogó közönségének apró képmásai lettek volna. Érezte, hogy a tekintetek átégetnek a nyakszirtjén.
Nem bírta sokáig. Visszafordult, és merészen a kirakatba nézett. A szemek továbbra is ott voltak, de mintha egy leheletnyivel közelebb jöttek volna. Vagy csak a képzelete játszott vele. Az Antikvárius megfogadta, hogy legközelebb beszerel egy nagyon vastag, nagyon sötét redőnyt. Addig is, valahogy el kellett terelnie a figyelmét – és a kék szemekét is. Valami újat kellett találnia, ami legalább annyira leköti őket, mint őt. Ekkor pillantott meg egy régimódi, díszes kulcsot a pult sarkán, mintha csak rá várt volna.