275/1. A kék táj lüktetése — Az elégedett gyűjtő

Az Antikvárius elégedetten hunyta be, majd lassan ki is nyitotta a szemét. A világ, amit látott, most már teljes egészében a kék massza belső tere volt. Nem volt fal, nem volt plafon, csak a végtelen, mély kobalt árnyalat, melyben Mr. Henderson és az új vevő sziluettje, mint két áttetsző, enyhén vibráló buborék, lebegett. A zsugorfólia, mely őket övezte, most a kék anyag részévé vált, finom, ezüstös csíkként utalva egykori formájukra, mintha csak az emléke maradt volna meg a földi korlátoknak. A kopcos úr sem volt már más, mint a sárgaréz erezet egy sűrűbb, sötétebb kék foltban, a megszokott morc kifejezése most egyfajta állandó, feszült örvényként pulzált a mélyben, egy soha el nem múló morgás esszenciája.
A polcról leesett könyv nyitva hevert a kék tenger alján, lapjai, melyeken furcsa, geometrikus minták tekeregtek, most halvány, pulzáló fényt bocsátottak ki. Ez a fény, mint megannyi apró villám, áthatolt a kék anyagon, és minden egyes „szikra” mintha a fogságba esett urak egy-egy reményfoszlányát, vagy épp a felgyülemlett bosszúságuk szilánkját hordozta volna. Az Antikvárius elégedetten hunyorogva figyelte a jelenséget. Ezek a remény-szilánkok, melyek most dühbe öltözve vibráltak, már nem szökhettek el. Nem, most már nem egyszerűen gyűjteménye tárgyai voltak, hanem maga az üzemanyag, amely fenntartotta az újonnan létrehozott kék égboltot. A düh, a frusztráció, az elszalasztott lehetőségek minden egyes rezgése valami új, eddig ismeretlen energiával töltötte meg a teret.
A kék massza mélyén, ott, ahol Henderson úr és az új vevő egykori léte rejtőzött, halk, ritmikus lüktetés indult meg. Nem volt ez félelem, és nem volt fájdalom sem – ez a tiszta, desztillált düh rezgése volt, ami a kékbe olvadva egyfajta halk, mély zúgássá változott, olyan hanggá, ami csak a gyűjtő fülének volt hallható. Az Antikvárius, e zúgást hallva, mosolyodott el. A gondolat, miszerint a remény tényleg nem fogy el, csupán egy sokkal értékesebb formát ölt, mely örökös, feszült energiát biztosít számára, teljessé tette a gyűjtő művét. A kék massza nem állt meg, a pulzálás erősödött, s a geometrikus minták a könyv lapjain egyre gyorsabban villództak, mintha a dühös szilánkok valami nagyobb szerkezetté állnának össze. Az Antikvárius előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a könyvet, melynek titkai még mélyebben rejtőzhettek a kék végtelenjében.