274/9. A kék égbolt építőelemei — A remény szilánkjai

Az Antikvárius elégedett csettintéssel fordult az új vevő reménybuborékja felé. A precíz ezüst csipesz, mintha csak erre a pillanatra teremtették volna, könnyedén kapta el a belőle kiszálló, alig hallható sóhajt. Ez a sóhaj is, mint Mr. Hendersoné, apró, szikrázó szilánkká vált, spirálisan csavarodva egy láthatatlan tengely körül, mielőtt az üvegtálba került volna, ahol csatlakozott társaihoz. A gyűjtemény szinte lélegzett, apró fénypontokként vibrálva, melyek mindegyike egy-egy ember elfojtott reményének hírnöke volt. Az Antikvárius szemében felcsillant valami, ami nem csupán elégedettség volt, hanem a beteljesülés öröme.
A kirakat üvegén túl a kék massza, mely eddig csak fenyegetően terpeszkedett, most hirtelen valósággá vált. Súlyos, tintaszerű árnyalata sűrűn nyomódott az üveghez, mintha egy láthatatlan kéz simítaná el az utolsó ráncokat. A pormadarak, melyek eddig a felületén sodródtak, most belesüllyedtek, eltűntek a mélységes kékben, mint apró, felesleges részletek egy monumentális festményen. Ekkor a sárgaréz kapu mögül, ahol a kopcos úr a visszafelé járó órát bámulta, már nem egy puffanás, hanem egy halk, tompa recsegés hallatszott, mintha valami rendkívül lassan, de visszavonhatatlanul a helyére illeszkedett volna.
Mr. Henderson és az új vevő, zsugorfóliájukban rezzenéstelenül állva, figyelték, ahogy a massza lassan, de biztosan elnyeli a külvilágot. Már nem látták az utca homályos formáit, csak a kék végtelen, szilárdnak tűnő felületét. A reménybuborékjaikból hiányzó sóhajok most már nem is hiányoztak, mintha a gyűjtés pillanatában a lényegük, a lélegzetük is átlényegült volna. Az Antikvárius elővett egy másik, kisebb eszközt, egy fényes, kristályszerű prizmát. Egy pillanatra a prizma a gyűjtemény felé mutatott, majd a kirakat üvegére.
A prizma fénye, mint egy áttetsző híd, összeolvasztotta a sóhajszilánkok vibrálását a kék massza szilárdságával. Mr. Henderson és az új vevő ekkor érezték, ahogy a zsugorfólia, mely eddig fogva tartotta őket, nem szakad el, hanem maga is átlényegül, feloldódik, és egyetlen, áttetsző membránként olvad össze a kékkel. Nem mozdultak, de már nem is a kirakatban voltak. Egy pillanat alatt a kék belsejében találták magukat, nem fogságban, hanem mint annak szerves részét. A levegő, amit most szívtak, a kék massza esszenciája volt, mely a reményükből táplálkozott. A kopcos úr sem a kapu mögött állt már, hanem ő maga volt az a kapu, a sárgaréz erezet a kék anyagban. A remény ugyanis nem fogy el, csak formát változtat, és olykor egy antikvárium kék tájává válik.
Az Antikvárius elégedetten hunyta be a szemét. A polcról egy régi, bőrbe kötött könyv esett le, melynek lapjain furcsa, geometrikus minták rajzolódtak ki, szikrázva a kék massza halvány fényében.