274/8. A sóhajok gyűjteménye — A csipeszes reményvadászat

A mennyezeti pormadarak továbbra is lassú, méltóságteljes körözéssel szelték a levegőt, szárnyuk nem port, hanem valami furcsa, megfoghatatlan végszót kavarva. A-kopcos-úr, a sárgaréz kapu mellett, még mindig a visszafelé járó órát bámulta, mintha az idő visszafelé pörgése lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Ujjain a kék erek lüktetése egyre intenzívebbé vált, mintha a kapu rejtélyes mechanizmusa a saját keringésébe olvasztaná. Egy pillanatra, amikor egy pormadár elsuhant a feje felett, mintha egy halvány, kékes pára emelkedett volna a bőréből, és finoman beleolvadt volna az antikvárium egyre súlyosabb levegőjébe.
Bent, Mr. Henderson és az új vevő, most már szilárdan a zsugorfólia áttetsző ölelésében, a saját, ragyogó reménybuborékjaikkal néztek farkasszemet. A buborékok, mint két gondosan formázott üveggolyó, lebegtek a szemük előtt, visszatükrözve a kirakat elmosódott külvilágát. A belőlük kiáramló, egyre halkabb hörgések és szuszogások fojtott dallammá szelídültek, melyet csak a legélesebb fül hallhatott volna, vagy talán csak az, aki pontosan tudta, mit keressen.
Az Antikvárius elégedetten hunyorgott, ajkán enyhe mosoly játszott. „És most következnek a rögzített sóhajok,” mormolta magának, miközben elővett egy apró, ezüstös csipeszt a zsebéből. A csipesz, melynek vége két finom, áttetsző hálóra hasonlított, nem sokban különbözött egy pillangóhálótól, csak éppen sokkal kisebb volt, és valami ismeretlen, éteri anyagból készült. Gondosan megcélozta Mr. Henderson reménybuborékját, majd egy gyors, precíz mozdulattal elkapta az abból kiszabaduló, rezgő hangot.
A csipesz finoman összezárult, és a reménybuborékból egy apró, szikrázó szilánk vált ki, melyen a férfi fojtott sóhaja, szinte láthatóan, spirálisan tekergőzött. Az Antikvárius mosolyogva helyezte a szilánkot egy kis üvegtálba, melyben már több hasonlóan csillogó darab várakozott, némán és mozdulatlanul, mint valami kozmikus gyűjtemény ékkövei. A kék massza a kirakat üvegén túl egy újabb centimétert hódított, és egyre mélyebb, szinte tintaszerű árnyalatot öltött, mintha az egész világ lassan belefulladna egy monumentális festménybe.
A pormadarak lassan ereszkedni kezdtek, nem a földre, hanem a kék massza felé, mintha egy láthatatlan, áramló folyó sodorná őket lefelé, a mélységbe. Egy halvány, fojtott puffanás hallatszott, mintha valami puhán landolt volna a sárgaréz kapu mögött.