274/7. A rögzített sóhajok — A gyűjtemény lélegzete

Az Antikvárius elégedetten végignézte a mennyezeti pormadarakat, majd ismét a kirakat felé fordult. Kezével egy apró, szinte észrevétlen mozdulatot tett a két úr felé. Nem intett, inkább csak a csuklóját fordította egy hajszálnyit, mintha egy láthatatlan gombot nyomott volna meg. A zsugorfólia, mely Mr. Hendersont és az új vevőt körülölelte, egy pillanatra megfeszült, majd alig hallható szisszenéssel még inkább összehúzódott, magába zárva a bennük rekedt levegő tartalmát is.
Mr. Henderson, akinek arcán most már a hitetlenkedés és a gyanakvás harcolt a reménnyel, azon kapta magát, hogy a fólia feszülése miatt alig kap levegőt. „Mi… mi folyik itt?” – hörgött, de hangja már nem jutott át a vastagodó, átlátszó anyagon. Szemében egy apró, éteri buborék jelent meg, mely a reményét tükrözte. Az új vevő, akinek eddig még a pislogása is lelassult, most már csak egy pillanatig tudta követni Henderson tekintetét, mielőtt az ő szeme előtt is egy hasonló, áttetsző buborék kezdett formálódni.
Az Antikvárius, mintha egy régóta tervezett műalkotást szemléltetne, elégedetten bólintott. „A rögzített levegő, kérem,” mondta magának, majd hozzátette, „és a hozzá tartozó, tiszta remény. Egyedi darabok.” A kirakat üvegén túl a kék massza lassan kúszott tovább, kozmikus gleccserként emelkedett. A-kopcos-úr a sárgaréz kapunál továbbra is a visszafelé járó órát nézte, de ujjain a kék erek már halványan pulzáltak, mintha a kapu maga is életre kelne vele együtt. A mennyezeti pormadarak pedig, miután befejezték a felszállást, most körözni kezdtek, lassú, méltóságteljes mozdulatokkal.