274/6. A felszálló por — A rögzített levegő

Az Antikvárius deklarációja – „Minden készen áll a következő szakaszra” – halványan visszhangzott a fanyar, mentolos viaszillatú levegőben. Nem várt tapsot, sőt, még csak elismerést sem új, meglehetősen mozdulatlan klienseitől. Ehelyett csupán a kezében tartott, zümmögő eszközt igazította meg, melynek korábbi, magas hangú nyikorgása most halk, már-már dallamos zümmögéssé erősödött. Ahogy végigsimította vele a padló megszilárdult kék felületét, a korábban táncoló porszemek nemcsak táncoltak; elkezdtek felemelkedni. Lassan, kecsesen, mint ezer apró, csillogó hógolyó, melyek visszafelé szállnak, a mennyezet felé sodródtak, bonyolult, geometrikus mintázatot alkotva. Mintha maga a gravitáció is szabadságra ment volna, bejelentés nélkül.
Mr. Henderson, akinek reményteljes arckifejezése most kissé összehúzottá vált a zsugorfólia mögött, megkönyökölte az új vevőt. „Látja, mondtam én, hogy ez nem egy akármilyen antikvárium,” suttogta, a hangja fojtottan remegett a fólia alatt. Az új vevő csak értetlenül pislogott, arca a szoborrá dermedt selyemkalapos úr mosolyára emlékeztetett, csak éppen kevésbé volt „örökkévaló”. A kék ár egyre csak kúszott felfelé a kirakat falán, de már nem volt olyan ijesztő, inkább csak… dekoratív. Mint egy különös, modern művészeti installáció.
A-kopcos-úr, a rézkapuhoz nőve, mintha egy életre szóló szoborként hirdetné a „hozzáállás fontosságát”, továbbra is az ellenkező irányba járó sárgaréz órát bámulta. Ujjai, melyek már szinte elválaszthatatlanul olvadtak össze a kapu felületével, most mintha finom, kék erekkel futottak volna át, mint egy ősi térkép jelölései. A szemében a remény apró szikrája a tehetetlen elképedéssel vegyült, mintha az óra minden egyes kattanása egy elfeledett, ám mégis ismerős titkot súgna meg neki.
Az Antikvárius elégedetten hunyorított. A mennyezeten lévő pormintázatok lassan, de biztosan összeálltak egy monumentális, stilizált madárraj képévé, amely éppen felszállni készült. „A múlt és a jövő, kérem” – magyarázta, nem is annyira hallhatóan, mint inkább a levegőbe formált gesztusokkal. „Ezentúl a tér és idő is részévé válik a gyűjteménynek.” Majd ismét a kirakat felé fordult. A bent rekedt két úr felé intett, mintha csak egy rég elfeledett, de annál fontosabb szertartás következő lépésére készülne. A pillangó a vitrinben, ahelyett, hogy megállt volna, most már kissé gyorsabban lebegett felfelé, mintha egy láthatatlan áramlat sodorná, egyenesen a mennyezeti pormadarak közé.
A kirakatban ragadt urak reménye, mint egy apró, viaszba zárt buborék, lassan, de biztosan emelkedett a kék, szilárd tenger felszíne fölé.