272/3. A Kirakati Figurák — Az Örök Gyűjtemény

A virágos illat egyre fojtogatóbbá vált, már-már egy viktoriánus ravatalozó édeskésségére emlékeztetett. Rátapadt a zsugorodó műanyagra, vegyülve sekélyes lélegzetükkel. Kint a fiatal pár végre térerőt talált, telefonjuk villódzott, ahogy feltöltöttek egy elmosódott videót. „Nézzétek, a két új figura! Milyen élethűek!” – kiáltotta a lány, a fiú lelkesen bólogatott. Hamarosan kis tömeg gyűlt össze a kirakat előtt, mutogattak és találgattak, mint egy különleges, interaktív installációt csodálva.
Henderson arca eltorzult a fólia alatt. A bizsergés már nem szúró áramütés volt, hanem folyamatos, mély zsongás, mely az ereiben pulzált. Próbált megszólalni, de csak fulladozó hörgés jött ki a torkán, a pára és az illat elnyelte a szavakat. Szemei üvegessé váltak, mozdulatlanná, mint két ókori szobor tekintete.
Az új vevő mereven állt, tekintete a külső világra szegeződött. A félelem lassan feloldódott benne, átadva helyét egy furcsa, nyugodt elfogadásnak. Mintha a levegővel egyfajta kozmikus nyugtató is beáramlott volna. A virágillat mélyen beszívódott a bőrükbe. A kalibráció utolsó lépése következett be: a gépies sziszegés abbamaradt, majd egy lágy, kattanó hang hallatszott. A hőmérséklet enyhén lecsökkent, stabilizálódott.
Az antikvárium mélyén az Antikvárius úr elégedetten húzta le a kapcsolót. A kirakatban, a vastag zsugorfólia alatt, Mr. Henderson és az új vevő tökéletesen mozdulatlanul álltak, arcukon egyfajta békés kifejezéssel, ami a halálra vagy egy nagyon alapos tartósításra emlékeztetett. A láthatatlan rétegek megköttek, a páratartalom ideális, a légkör steril volt. Két új, ritka darabbal bővült a gyűjtemény. Két „pormen”, ahogy a fiú nevezte őket, akik most már örökké a vitrin díszei lehettek. A külső világ zavartalanul bámulta az „élő” kiállítást, a belső világ néma csendbe burkolózott.
A bolt mélyéből egy halk, vékonyka zene foszlánya szállt fel, mintha egy elfeledett, rugós zenélődoboz kezdett volna ketyegni.