273/1. Az Élő Kiállítás — A Néma Gyűjtemény

A halk dallam a bolt mélyéről nemcsak az új kiállítási daraboknak szólt, hanem inkább az Antikvárius úrnak, aki elégedetten dúdolgatott. Ajkán halvány, szinte észrevehetetlen mosoly húzódott. Kint a tömeg tovább duzzadt. Szelfik „az új művészeti installációval” azonnal vírusként terjedtek. Gyerekek nyomták orrukat az üveghez, mutogatva Mr. Hendersonra és az új vevőre, akik most már valószínűleg nem is tudták, hogy ők a látványosság. A békés kifejezés arcukon, amit az Antikvárius úr oly gondosan kalibrált, félreérthetetlen volt: két tökéletes „pormen”, akik soha többé nem fognak porogni, sem alkudozni.
A fiatal pár, akik a videót feltöltötték, büszkén magyarázták elméletüket a „statikus performanszról”, miközben Henderson teste még mindig tartotta a zsugorfólia kényszerítette pozíciót. Az új vevő pedig úgy nézett ki, mintha egy nagyon fontos gondolat közepén fagyott volna meg, de valószínűbb volt, hogy csak a kalibrációs folyamat utolsó rángása hagyta őt ilyen mélyen elgondolkodónak, méghozzá örökre.
Az Antikvárius úr, a pultra támaszkodva érezte, ahogy a félelem utolsó maradványai is elszállnak belőle. Most már csak a gyűjtő tiszta, hideg elégedettsége maradt. A két „élő szobor” nem igényelt portörlést, nem kért teát. Tökéletes darabok voltak, az örök gyűjtemény két új, makulátlan ékköve. A zene folytatódott, most már hangosabban, mintha az egész bolt a gyűjtő elégedettségével rezonált volna. A dallamok átszűrődtek az üvegfalon, elvegyülve az utcai zajokkal, de senki sem törődött vele.
A kirakat előtt álló tömeg nem tudta, hogy a „performansz” valójában a bolt legújabb, leginkább tartósított darabjait szemléli. Azt hitték, a művészetet látják, pedig a valóság hideg, üveges arcát bámulták. A zenélődoboz dallama lassan elhalkult, de a visszhangja megmaradt, és valami más, valami mélyebb, sötétebb zúgás vette át a helyét a bolt mélyéről.