270/8. A kékes derengés — A feloldott protokoll

Henderson és az új vevő behúzott nyakkal lépték át a sötét raktárhelyiség küszöbét. A kékesen pulzáló fény egy súlyos, rézszegélyes fémházból áradt, amely úgy zúgott a félhomályban, mint egy felbőszített transzformátorállomás. A csilingelés egyre türelmetlenebbé vált, mintha maga az univerzum követelné a befejező aktust.
– Most kell bedobni – suttogta Henderson sápadtan, és remegő ujjal a gép elülső oldalán tátongó keskeny nyílásra mutatott. – A kártya nélkül a téridő-fluxus összeomlik, és a feszültség visszacsap a teljes hálózatra.
Az új vevő nagyot nyelt. Tenyere izzadt a laminált lapocskán, miközben a kékes fény éles, baljós árnyékot vetett az arcára. Rettegett, de a szituáció fojtogató abszurditása előrelökte. Lassan, milliméterről milliméterre közeledett a nyíláshoz, majd egy hirtelen mozdulattal becsúsztatta a kártyát.
A vibráció azonnal megszűnt. A kékes derengés kihunyt, helyette egyetlen éles, hétköznapi sípolás csattant fel, majd a gép alján lévő kis tálcára fémes zörrenéssel kiesett valami. A dohos levegőben elenyészett a csilingelés, és a boltban hirtelen síri csend lett.
Mindkét férfi lélegzetvisszafojtva hajolt a nyíláshoz.
A fémrekeszben egy kopott, piros műanyag fityegő feküdt, rajta egy kis kulccsal és egy sárgult szalagcímkével: „Személyzeti mosdó – Kérjük, használat után akassza vissza.”
Henderson mély, megkönnyebbült sóhajt préselt ki magából, és zsebkendőjével letörölte a homlokát.
– A rezonancia elcsendesült. A csatorna szabaddá vált. Ön átesett a hitelesítésen.
Az új vevő meredten bámulta a műanyag fityegőt, majd lassan felnézett a kereskedőre, de a torkán egyetlen szó sem jött ki.
A szomszédos fal mögül ekkor halk, száraz kattanás hallatszott, mintha egy teljesen ismeretlen mechanizmus kezdett volna el visszaszámolni a sötétben.