270/7. A pulzáló hang — A rezonáló hívás

A talpuk alatti mély, ritmikus vibráció felerősödött, az ősi fapadló nyögve tiltakozott. Már nem csupán hang volt, hanem fizikai érzés, ami áthatolt csontjaikon, egy mély zúgás, mely valami grandiózusabbat ígért.
„Ez… ez mi a fene?” – Az új vevő hangja elcsuklott, ahogy megpróbált szilárdan állni a billegő padlón. Kezében a langyos, laminált kártya szinte lüktetni látszott.
Mr. Henderson, bár arcán apró ráncokat rajzolt a félelem, megőrizte méltóságos tartását. „A rezgés csupán a szinkronizációs protokoll része. A gravitációs rezonátorok optimalizálják a téridő-fluxust a beérkező csomag számára.”
A vevő csak meredten nézett rá. „Téridő-fluxust? Ez egy antikvárium!”
„Terminológia,” felelte Henderson, miközben a vibráció már a polcokról is lelökte a poros köteteket. Egy vastag enciklopédia landolt csattanva a vevő lábánál.
A dübörgő zúgás hirtelen éles, csilingelő hanggá alakult át, mintha apró harangok százai szólalnának meg egyszerre a bolt legmélyebb zugából. Ez a hang, a vibrációval ellentétben, invitálóbb, bár mindkét férfi verejtékben úszott.
Mr. Henderson a hang irányába mutatott, tekintetében kétségbeesés. „A visszajelzés. Az Automata visszajelzése. Készen áll a fogadórekesz.”
Az új vevő, a puszta kíváncsiságtól hajtva, elindult a csilingelés felé. Mr. Henderson követte, a padló minden lépésnél ingott. A csilingelés egyre hangosabb lett, mint egy kozmikus fagylaltoskocsi zenéje.
A polcok között kanyarogva, a régi könyvek súlyos illatát elnyomta valami édeskés, fém szag, ami a mélységből áradt. Végül egy nyitott ajtónál álltak meg. Bent, a félhomályban, valami kékesen pulzált.