270/3. Az olvadó kapocs — Az éteri nass

Mr. Henderson, egy mély sóhajjal, ami a kozmikus bürokrácia minden porcikájának súlyát hordozta, kinyúlt a lebegő kapocs felé. A fém nem volt hideg, sőt, enyhén langyosnak érződött, mint egy frissen sült aprósütemény. Hezitált, de az Automata lüktetése, mely mintha az ő idegpályáit is érintette volna, azonnali cselekvésre ösztönözte. Végül is, ki akarná felbosszantani egy elégedettségi visszacsatoló gépezetet? Óvatosan a rés felé irányította.
A kapocs azonban nem csúszott be egyszerűen. A peremhez érve, mintha valamilyen láthatatlan savba mártották volna, lassanként elkezdett folyósodni. Előbb csak a széleinél, majd az egész tárgy irizáló, zselészerű anyaggá vált, mely csendesen csepegett be a sárgaréz résbe. Az Automata mélyéből egy halk, elégedett gurgulázás hallatszott, mintha egy éhes gyomor kapott volna végre táplálékot. Ezt egy enyhe, fűszeres tésztaillat követte, mely betöltötte a levegőt, mintha egy szellem szakács épp most fejezte volna be a vacsorát a pincében.
Mr. Henderson mozdulatlanná dermedt, szeme tágra nyílt a meglepetéstől és a zavartól. Az új vevő, akinek arcán a kezdeti fáradtság most morbid érdeklődésbe fordult, szárazon megjegyezte: „Legalább nem kellett meghámoznia. Az idő pénz, még a kozmoszban is.”
Az Automata eközben újra vibrálni kezdett. A sárgaréz panelek részei halk kattanással nyíltak szét, és egy apró, áttetsző, zselészerű kocka emelkedett ki a mélyből. Halványan derengve lebegett a gép előtt, finoman rezdülve a levegőben. Az illata édeskés volt, valahol a vanília és egy távoli galaxis egzotikus virágai között. A vevő, anélkül, hogy gondolkodott volna, ösztönösen kinyújtotta felé a kezét.