268/2. A csengettyű hangja — A váratlan visszhang

Mr. Henderson zavarba jött, de csak egy pillanatra. A csengettyű, amely a bolt mélyéről, a poros polcok és árnyak közül szűrődött ki, azonnal új inspirációt adott neki. Felkapta a fejét, és a vevőre nézett, akinek az arcán a zavarodottság és az enyhe unalom harcolt.
„A… a kvantum-rezonátor! Pontosan úgy, ahogy vártam!” – kiáltotta Mr. Henderson, mintha valaha is említette volna ezt a szerkezetet. „A kozmikus energia, ami az elemlámpa lemerülését okozta, most beindított egy belső hálózatot! A valóság stabilitását figyelő ősi mechanizmus! Ez a csengettyű jelzi, hogy a rendszer megpróbálja helyreállítani magát! Egy visszhang a múltból, ami megpróbálja visszaterelni a jelent a helyes pályára!”
A vevő, akinek a kezében még mindig ott lapult a kozmikus katasztrófa tényleges forrása, a lemerült elemlámpa, most már csak résnyire húzta össze a szemét. Elég volt a „kvantum-kötélből” és a „valóság szüneteléséből”. Közelebb lépett a pultra, és az antik könyvet letette. „Vagy csak egy ajtó csapódott be hátul, mondjuk a huzat miatt?” – kérdezte, hangjában a gyakorlatiasság rideg csengése.
Mr. Henderson lenézően legyintett. „Huzat? Ugyan már! Ez nem egy egyszerű huzat! Ez a téridő szövésének rezdülése! Hallja? Még egy! A szoba mélyéből, mintha valami megmozdult volna a poros könyvek közt, most már egy halk, surranó hang is kísérte a csengettyűt. A hang, mint egy selymes suhanás, mintha valaki vagy valami óvatosan mozogna a polcok között, olyan halkan, hogy csak a vevő éles füle kapta el. A csengettyű újra megszólalt, ezúttal valahogy közelebbnek tűnt. A vevő elengedte a lemerült elemlámpát, és ösztönösen a bolt hátsó, sötétebb része felé pillantott.