267/3. A kozmikus elakadás — A kényszerű valóság

Mr. Henderson arca felragyogott. A szellőzőrács azonban nem a kozmikus időtérbe tárult fel. Utolsó ropogó, recsegő hang kísérte, ahogy a sárgaréz rács megingott, majd kioldódott a falból. Nem a gravitációt fedezte fel, hanem a rozsda adta meg magát.
A mögötte tátongó üregből sem fénylő energiamag, sem ősi szerkezet nem bukkant elő. Helyette egy vastag, poros kötelet dobott ki a mélység, melynek végén egy gigantikus, ám nyilvánvalóan elromlott, bronz órasúly lógott. A súly tompa koppanással zuhant a földre, és onnantól a mennyezeti ketyegés elhallgatott. Csak a por maradt, és a csend, mely hirtelen nyomasztóbbnak tűnt, mint a korábbi zaj.
Az új vevő pislogott, kezében az antik könyv még súlyosabbá vált. Mr. Henderson arca, mely az imént a felfedezés lázától égett, most a teljes értetlenség és zavarodottság furcsa elegyévé változott.
„Látja?” – suttogta, a lezuhant súly felé intve. „Ez a téridő gravitációs horgonya! Egy elszakadt kvantum-kötél, mely a galaxisok mozgását szabályozta, de most valaki elvágta a fonalat!”
A vevő nem szólt. Egyszerűen csak állt, és az elromlott, bronz órasúlyt bámulta, melyből még mindig finoman peregtek a vakolatdarabkák. A földön heverő szellőzőrács felfedte az üreg egy másik zugát. Ott, a sötétben, egy apró, vörös fény villant fel, majd kihunyt. Mintha egy egér szisszenését hallotta volna a vevő, vagy csak a saját idegei játszottak vele.