267/2. A szellőzőrács titka — Az égi óramű

A plafonból kiszűrődő ritmikus ketyegés már nem csak halk volt, hanem olyan, mint egy elszabadult, gigantikus zsebóra, melynek fogaskerekei kényszeresen forognak a gerendák között. Mr. Henderson, az iránytűt még mindig a magasba tartva, úgy bámulta a csillárt, mintha az lenne a kozmikus karmesteri pálca.
„Hallja? Hallja? Ez az égi ritmus! A kvantummechanika szimfóniája, melyet a fal mögötti üregben rekedt időmolekulák komponálnak!” – lelkendezett, hangja a fanatikus feltalálóé és a pánikroham szélén álló emberé között ingadozott. Arcán a verejték már nem csupán gyöngyözött, hanem patakokban folyt, mintha ő maga is egy túlnyomásos rendszer része lenne.
Az új vevő, akinek eddig csupán a mosolya fagyott meg, most már az arca is elfehérült. Szemei a ketyegő mennyezet és Mr. Henderson között cikáztak, mintha egyik pillanatról a másikra kellene eldöntenie, melyik őrültebb. A plafonból, a vakolatdarabkák között, most már finom por is hullott, egyre sűrűbben, mint egy apró homokóra. A ketyegés pedig gyorsult, mintha a láthatatlan óramű valaki elől menekülne.
„Ez a fal... ez a fal nem fal!” – kiáltotta hirtelen Mr. Henderson, elkapva az iránytűt a csillártól, és hirtelen a mennyezet egy pontjára szegezve, ahol egy régóta nem használt, sárgaréz szellőzőrács díszelgett, mintha épp most fedezte volna fel a gravitációt. „Ez egy álcázott bejárat a kozmikus időtérbe! Ahogy az ellenőrnek is magyaráztam a páratartalom ingadozásakor, a brass anyagok kiválóan alkalmasak a téridő torzítására! Ez a ketyegés… ez nem óra. Ez egy kapu!”
A vevő már nem tudta, hogy kiabáljon, fusson, vagy egyszerűen csak elájuljon. A szellőzőrács, Mr. Henderson ujjbegye alatt, halk, fémkocogó hangot adott ki, mintha belülről valami megmozdult volna. A ketyegés ereje pedig nemcsak a hallójáratokat kezdte irritálni, hanem már a lábak alatt is érezhetővé vált, mint egy távoli, lassan közeledő földrengés. Mr. Henderson arca felragyogott.