267/1. A falon túli ketyegés — Az égi ritmus

Mr. Henderson, akinek a homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek, követte az iránytű rángatózó mutatóját. Szemei a mennyezeten lógó, poros csillárra meredtek, mintha az lenne a válasz a világegyetem összes rejtélyére, vagy legalábbis az elromlott bojlerére. „Aha! Látja? A rezonancia! Az energia nem vész el, csak alakot változtat, mint a kozmikus gőz egy régi réztartályban!” – kiáltotta, hangjában a meggyőződés és a pánik furcsa keveréke. Az új vevő, aki eddig csak az állát támasztotta, most felemelte a szemöldökét. A nevetés halványulni látszott az arcáról, ahogy a helyzet egyre abszurdabbá, és egyben egyre nyugtalanítóbbá vált.
A csillár nem csak hintázott; most már egyre gyorsabban forgott a saját tengelye körül, mintha egy láthatatlan táncos pörgetné. A fennmaradt kristályok, mintha apró szemek lennének, a bolt padlóján lévő porcicákat bámulták. Az égett szag felerősödött, de már nem csupán a bojlerből, hanem mintha a mennyezet felől is áradt volna, egyfajta gyanús, műanyagszerű mellékízzel. Mr. Henderson az iránytűt felemelte, mintha azzal akarná lebegtetni a csillárt, vagy legalábbis irányítani a kozmikus áramlatokat.
„Ez! Ez a kulcs! A gravitációs anomália! A Föld mágneses mezejének fluktuációja, amelyet a brass szellőzők továbbítanak! Az ellenőrnek is erről beszéltem, amikor a páratartalmat mérte!” – zihálta Mr. Henderson, arcán a felfedezés és az azonnali magyarázatkényszer küzdött. Az új vevő, már nem mosolygott. A szemei, melyek eddig az irónia fényében csillogtak, most aggodalomtól tágra nyíltak. A csillár forgása egyre hevesebb lett, s a mennyezetről, ahol a rögzítése volt, apró vakolatdarabkák hullottak. A feszültség, mely a bolt levegőjében lógott, kézzel tapinthatóvá vált, akárcsak az égett szag egyre émelyítőbb illata. A plafonból, a csillár körül, egy halk, de határozott, ritmikus ketyegés kezdett kiszűrődni, mintha egy óriási, láthatatlan óramű dolgozna a gerendák között.