264/5. A hidrodinamikai egyensúly — A csilingelő teáskanál

Mr. Henderson a teáskanna fedelére illesztette jobb hüvelykujját, és egy apró, megnyugtató intéssel csillapította le a látogató szemében felvillanó zavart.
– Kérem, ne aggódjon a padozat mikroszkopikus mozgása miatt – kacsintott a házigazda, miközben a pult mélyén egy vékony rézkar ruganyos pattanással csatlakozott a csatornahálózathoz. – Ez a finom, háromszáz hertz alatti rezonancia csupán az úttesten áthaladó omnibuszok okozta talajrezgést hivatott kioltani. Ha az épület nem mozogna szinkronban a városi forgalom természetes lüktetésével, a finom porcelán három éven belül mikroszkopikus hajszálrepedésekkel lenne tele.
A vendég bólintott, és megpróbált tenni egy lépést balra, ám a sarka szilárdan rögzült a tölgyfadeszkához. A teáskanál a csészéjében ekkor önálló életre kelt: pontról pontra átvette a falikárpit mögött ketyegő ezüstcsengő ritmusát, és ritmikus csilingeléssel ütődött a porcelán oldalához.
– Látja? A hidrodinamikai egyensúly rögtön beállt – mutatott rá Henderson büszkén, mint egy elégedettszint-mérő mérnök. – Ha a teáskanál megállna, az azt jelentené, hogy az ön érrendszeri nyomása felborította a szoba statikai harmóniáját. De az ön szíve, hála az égnek, példásan együttműködik a ház rugóival.
A látogató megkönnyebbülten sóhajtott, és újra a szájához emelte a csészét, teljességgel figyelmen kívül hagyva, hogy a hátsó állványon lévő, életnagyságú sárgaréz csontváz éppen most igazította saját belső fogaskerekeit a vendég légzésének ütemére.
A sötét folyosó végén, a mélyraktár nehéz tölgyfa ajtaján hirtelen felpattant egy apró, sárgaréz kémlelőnyílás.