263/2. A dőlésszög finomhangolása — A vízszintes illúziója

Az ellenőr előhúzott a zsebéből egy apró, sárgarézből készült vízmértéket, és a levegőtlen csendben óvatosan az Antikvárius bal vállára helyezte. A zöldes folyadékban lebegő buborék makacsul a jobb oldalra tapadt, jelezve, hogy a kiállítási darab pozíciója még mindig nem felel meg a szigorú múzeumi előírásoknak.
Mr. Henderson nem habozott. Benyúlt a zakója belső zsebébe, előhalászott egy finom fogazatú, apró csavarhúzót, majd szakértő mozdulattal az Antikvárius könyökhajlatába illesztette. Egyetlen halk kattanás visszhangzott a teremben. Az Antikvárius törzse mikrométernyit elmozdult, s a rézlemezek a gerince mentén kellemes, meleg sursogással simultak egymáshoz.
– Tökéletes – bólintott az ellenőr, miután újra a vízmértékre pillantott. – A dőlésszög most pontosan három fokos, ahogyan az a Katalógus C-mellékletében szerepel. De mi a helyzet a szomszédos egységgel?
A szürke flanelnadrágos úr ekkor a Köpcös úr felé fordult, aki mozdulatlanul, felhúzott rugókkal várt a szomszédos talapzaton. A Köpcös úr belsejében rejtőző mechanika hirtelen átrendeződött: egy apró, rézből öntött kar kinyúlt a mellkasából, és alázatosan felajánlotta az ellenőrnek a hivatalos pecsétnyomót.
– Úgy látom, az elégedettségi mutatók nem csupán elméletiek – jegyezte meg az ellenőr, miközben ráütötte a zárópecsétet az átvételi ívre. – A bemutatóterem felkészült a fogadásra. Hozzák a következő állványt.
A mélyraktár távoli sarkában egy eddig észrevétlen gőzszelep sziszegve kinyílt, s a homályból lassan előgördült egy harmadik, még üresen tátongó sárgaréz talapzat.