261/5. A csigalépcső fokai — A süllyedő egyensúly

A csigalépcső fokai jéghideg öntöttvasból készültek, és minden egyes lépésnél úgy kongtak, mintha egy gigantikus óra belső fogaskerekein gázolnának keresztül. Az Antikvárius kétségbeesetten szorongatta a bádoglapot; ujjhegyei már annyira áttetszővé váltak, hogy a rozsdás korláton átsejlett a mögötte tátongó, mélységes sötétség.
– Gyorsabban, uraim – sürgette őket Henderson, akinek a hangja a feszültségtől egy oktávval magasabban csengve vert visszhangot a szűk kürtőben. – A tizedelés nem bürokratikus metafora. Ha a harmadik kanyarig nem húzzák be az ötödik csillagot, a tulajdonos úr bal karja egyszerűen átminősül leltárhiánnyá.
Az Új vevő remegő kézzel próbálta a bádogívbe karcolni a maximális pontszámot egy rozsdás szöggel, amit a lépcsőfordulóban talált, de a sietségben folyton kiszaladt a keze a kijelölt négyzetből. Közben a Köpcös úr minden lépésnél fémesen csattant. A zakója bélésébe rejtett fémlemez mágneses vonzalommal tapadt a lépcsőfokokhoz, így minden mozdulatánál úgy festett, mintha egy láthatatlan, nehéz láncot rángatna maga után.
Amikor elérték a tizenkettedik fordulót, a fejük felett lévő vasajtó nehéz csattanással reteszelődött be, elvágva a fenti bolt halvány fényét. Ezzel egy időben a mélyből felszálló ózonillat fanyar, hideg nedvességgé változott. Henderson hirtelen megtorpant. Előttük, a sziklafalba vájt fülkében egy sárgaréz számlap világított, amelynek mutatója baljósan vibrált a „Katasztrófa” és a „Tűrhető” feliratok között.