260/1. A mélyraktár lépcsőfokai — A visszhangtalan leereszkedés

A csigalépcső öntöttvas fokai tompán nyelték el a lépteiket, miközben a társaság fegyelmezetten követte Mr. Hendersont a sötétebb alsó szintre. A szűk járat falait itt már nem tégla, hanem garmadányi, finoman megmunkált rézdoboz alkotta, amelyek mélyéről halkan ketyegő óraművek száraz nesze szűrődött ki.
A Köpcös úr gyanakvóan megtorpant az egyik fordulónál, és óvatosan megérintette a hideg fémburkolatot. A dobozok illesztéseinél halvány gőzszálak szivárogtak elő, mintha a korábban levont immateriális javak – a türelem és a jókedv – máris végleges elhelyezést nyertek volna a falak tömör szerkezetében.
– Teljesen megszokott jelenség – jegyezte meg Mr. Henderson hátra sem nézve, miközben meglepő ruganyossággal lépkedett lefelé. – A tárolás első fázisa mindig némi hőt termel. Önök jelenleg a saját levont türelmük kellemes melegét érzékelik a járatban.
Az Antikvárius megköszörülte a torkát, és szorosabbra fogta a korlátot. – És mikor érünk el az érdemi részleghez? Ha jól sejtem, a leltár nem csupán levonásokból, hanem megtekinthető tételekből is áll.
– Természetesen – felelte Henderson, és megállt egy tágas, kör alakú pihenőnél, amelynek közepén egy magányos, rézlábú íróasztal állt, rajta egyetlen makulátlanul tiszta nyomtatvánnyal. – De mielőtt megtekintenék a személyre szabott gyűjteményt, kérnem kell egy apró, formális visszajelzést a belépési élményről. Csupán egy egyszerű elégedettségi kérdőív.
Az Új vevő értetlenül nézett a réztollra. A mélyraktár nyomasztó atmoszférája hirtelen szinte megszokott, bürokratikus mederbe terelődött, mintha egy teljesen közönséges hivatal alagsorában járnának.