259/7. A csigalépcső csikorog — Az egyenleg mélye

A csigalépcső, ahelyett, hogy megnyugtató ösvényt kínált volna, fémes mélységbe tekeredett, minden lépcsőfok nyögött saját súlya alatt. A levegő hűvösebbé vált, magával hozva az oxidált réz és a láthatatlan gépezet állandó, zümmögő illatát. A Köpcös úr, akinek arcszíne a kártyán feltüntetett „használatlan” állapothoz közelített, felnyögött, de a hang elakadt, valahol az Antikvárius aggódó suttogása és az Új vevő ideges nyelvelése között.
Mr. Henderson, mintha észre sem vette volna a szikrázó szorongást, egyetlen elégedett pillantást vetett az alámerülő asztal helyére. Kezében a kéken izzó rézkulcs még halványan pislákolt. „A leltárívet követnünk kell,” jelentette ki, hangja sima és tárgyilagos volt, mint egy hibátlan óramű. „A társaság nem anyagi javai mélyebben őriztetnek. Kérem, csakis a kijelölt lépcsőfokokat használják. A mellékutak ismeretlen illetékeket vonzhatnak.”
Az Antikvárius tétován pillantott a spirálra. Az Új vevő, akinek eddigi tapasztalata néhány díszes könyvtartóban merült ki, úgy kapaszkodott a Köpcös úr karjába, mintha az lenne az egyetlen biztos pont az egész, hirtelen gravitációt váltó világban. A Köpcös úr pedig, erejét összeszedve, egy apró, remegő biccentéssel jelezte, hogy érti a helyzet súlyát.
Henderson már meg is kezdte a leereszkedést, precíz, egyenletes léptekkel, amikre a csigalépcső minden alkalommal egy nyögéssel válaszolt. A többiek, mintha láthatatlan lánc kötné őket össze, követték. Minden egyes fordulatnál a falon lévő számozott rézfiókok sora tűnt elő, mindegyik egy-egy rejtett történet, egy elfeledett adatlap ígéretével, olyan gyanúsan személyes jelleggel, hogy az ember azonnal el akarta felejteni, hogy valaha is látta őket. A falakon lévő apró, numerikus kijelzők, melyek eddig statikus számokat mutattak, most halk kattanással, egyenként kezdtek villogni, mintha valamilyen kollektív egyenleg frissülne…