259/6. A frissült nyilvántartás — A visszavonhatatlan egyenleg

A szétnyíló rézveretes doboz belső béléséből finom, szürke gőz szállt fel, amely leginkább a frissen nyomtatott tinta és a hideg gépolaj keverékére emlékeztetett. Mr. Henderson kiszámított, szögletes mozdulattal benyúlt a nyílásba, és két fémlemezkés ujjával kiemelt egy még nedves, perforált szélű kartonlapot.
– A leltárív nem várt tétellel bővült – közölte Henderson olyan szigorú egykedvűséggel, mint egy nyugdíjazás előtt álló főkönyvelő. – Valaki a társaságból meg nem engedett szellemi ingóságot hozott magával.
A Köpcös úr elfehéredett szájjal próbált hátralépni, de a mögötte álló Új vevő megmerevedett térde ezt fizikai képtelenséggé tette. A kártyán tisztán kivehető gépírásos betűk álltak: „1 db elfojtott gyermekkori emlék, használatlan állapotban, elévülési idő: azonnal.”
– Hallatlan! – szisszent fel az Antikvárius, miközben szemüvegét az orrára tolva próbált belesni a lap szélére. – A mi megállapodásunk kizárólag tárgyi eszközök megőrzéséről szólt. Ez a tétel súlyos illetékvonzattal jár, Henderson!
Henderson azonban fittyet hányt a jogi aggályokra. A kártyát egyetlen ruganyos mozdulattal becsúsztatta az íróasztal oldalán tátongó keskeny résbe. A bútor gyomrában ekkor nehéz, öntöttvas fogaskerekek láncolata kapott erőre, és az egész asztallap, a rajta lévő sárgaréz számlálóval együtt, zökkenve süllyedni kezdett a padlóba. A helyén tátongó sötét akna mélyéből egy hűvös, rézkarc-illatú csigalépcső csikorgott elő.