259/5. A rézrekeszek rendje — A táguló leltárív

A sötétség meglepően rendezettnek bizonyult: a kiszáradt tölgyfa, a megrepedt szurok és a gondosan ápolott sárgaréz száraz illata áradt a folyosóról. Az emberláncolat éle, Mr. Henderson, precíz, gépies kattanással lendítette előre a jobb lábát, a többiek pedig elkerülhetetlenül követték. A padlódeszkák nem nyikorogtak, helyette minden egyes lépésnél halk golyóscsapágy-surrogás válaszolt a mélyből.
– Hol vagyunk? – nyögte az Új vevő, miközben hiába próbálta visszafogni saját, önállósodott lábait. – Ez a pince nem lehet hosszabb tíz méternél! A telekhatár odakint a járdánál véget ér!
– A leltárkönyv harmadik kötete szerint – szólalt meg az Antikvárius sziszegve – a mélyraktár nem terjedelmi, hanem időbeli kiterjedéssel bír. Amit maga utcának nevez, uram, az csupán egy szűklátókörű felületi tévedés.
Ahogy beljebb bukdácsoltak a járatban, a falak mentén finoman megmunkált, rézből öntött számozott rekeszek sora bukkant elő a homályból. Mindegyik fémfiók lassan, ütemesen emelkedett és süllyedt, mintha a raktár maga lélegzett volna. A Köpcös úr gyomra rándult egyet, amikor az egyik pici sárgaréz táblácskán meglátta a saját monogramját és a tegnapi dátumot.
– Ne nézzen oda! – figyelmeztette Henderson, miközben a feje szögletesen fordult a folyosó végén álló, magányos íróasztal felé. – A még hiányzó tételek jegyzéke szigorúan belső használatra való.
Egy halk, gépies csengetés szelte át a kerekek zümmögését, és az íróasztalon fekvő sárgaréz számláló magától egyet tekerintett előre. A folyosó sarkában egy üres, rézveretes doboz fedele lassan kiemelkedett.