259/4. Az ajtó megnyílik — A mélyraktár zümmögése

A fájdalmas villanás hirtelen elenyészett, mint egy rosszul beállított vaku, és a félelmetes utóképek még táncoltak a rettegő trió retináján. A mélyraktár sötétjét nem nyelte el teljesen a fény. Épp ellenkezőleg, a rézlemezekkel borított ajtó most tompa, mégis fenyegető ragyogással pulzált, mintha a kulcs egy belső, borzalmas gépezetet ébresztett volna fel. A rugó zümmögése immár nem ketyegés volt, hanem mélyről jövő, morgó rezonancia, ami a falakon keresztül a csontvelőig hatolt.
Az Antikvárius, akinek szeme még mindig a kék foltokat táncoltatta, levegőhöz kapott. „Ez… ez egy kapu! Egy… időcsapda! Valami… elszabadul!” – lihegte, de szavait elnyelte az ajtó mögül feltörő, egyre hangosabb, fémes nyikorgás. Az új vevő, karja Mr. Henderson merev fogságában, felnyögött. „Csak… csak ne nyíljon ki! Kérem!” – könyörgött, mintha az ajtó hallaná, és elmosolyodna a kérésen.
Mr. Henderson, mintha semmit sem érzékelt volna, egy finom rántással a kulcslyuk felé fordult. A kulcs, amely eddig mozdulatlanul állt, lassan forogni kezdett. Nem a kulcslyukban, hanem az egész ajtó körül, mintha az összes rézlemez egyszerre, egyetlen, kolosszális óra számlapjává változott volna, melynek mutatója maga a kéken izzó kulcs. Egy halk, ám végtelenül határozott „kattanás” hallatszott, mely az ajtó mélyéből jött, mint egy ősi óramű utolsó mozdulata.
Ekkor az ajtó, amely eddig szilárdan állt, megremegett, majd magától, lassan kinyílt, mint egy alvó óriás szeme. Mögötte nem a mélyraktár ismert, poros belseje tárult fel, hanem egy koromfekete üreg, amelyből fagyos, száraz huzat áradt ki, és magával hozott egy távoli, alig hallható, de jellegzetes zajt: apró fogaskerekek monoton, szinkronizált zümmögését. A láncolatba vert társaság, mintha egy láthatatlan kötél húzná, egyetlen lépést tett előre, a sötétség felé. A Köpcös úr utolsó gondolata az volt: „ez a sarok biztosan nincs a leltárban, és gyanítom, az Antikvárium térképén sem”.