259/3. A kulcs kattanása — Az időzített nyitás

A láncolatba font csoport már nem bukdácsolt, hanem egyre inkább egy akaratlan, ám tökéletesen összehangolt táncot járt a lépcsőkön lefelé. Mr. Henderson minden egyes „katt”-tal, ami lábának ízületeiből tört elő, mintha mélyebbre akarta volna húzni a többieket abba a furcsa, időszabványosított purgatóriumba, amivé ő maga vált. Az új vevő hörgése immár a tiszta fizikai fájdalomból fakadt, ahogy Henderson merev karja rángatta. „Elengedni! A karom!” – nyögte, de a fogás csak acélosabbnak tűnt.
Az Antikvárius, arcán a pánik és a düh versenyt futott, megpróbált racionális magyarázatot találni. „Ez… ez egy időzítőmechanizmus! A kulcs aktiválta, és most… most lefelé húz minket a… a raktár kronográfiája felé!” – kiáltotta, hangjában a halálfélelem vegyült a zavart méltatlankodással. A Köpcös úr, homlokán a leltári szám vakítóan kéken izzott, mint egy hibás neonreklám, csak annyit bírt kipréselni: „Kronográf? Én csak egy leltárhiányt írtam volna alá, nem egy… egy időzített mélyrepülést!”
A forgó rézkulcs lüktető, kékes fénye egyre erősebbé vált, mint egy földönkívüli medúza, immár nemcsak az ajtó körvonalait rajzolva ki, hanem a rézlemezek aprólékos mintázatát is, mintha minden egyes lemez egy-egy apró óra számlapja volna, beállíthatatlan mutatókkal, az örökkévalóságba fagyva. A rugó halk zümmögése az ajtó mögül pedig már nem csupán hívás volt, hanem egyfajta ideges, egyre gyorsuló ketyegés, mint egy túltekert óraműé.
Mr. Henderson, mintha erre a hangra lett volna programozva, hirtelen egy utolsó, erőteljes „katt”-tal állt meg a szekrényajtó előtt, olyan pontosan, mintha egy láthatatlan sín vezette volna. Merev keze megrándult, és a kéken izzó rézkulcs, mintegy önálló életre kelve, finoman kiesett ujjai közül, hogy pontosan a rézlemezekkel borított ajtó közepén lévő, kulcslyukat formázó mélyedésbe illeszkedjen. A zümmögés felgyorsult, a fény pedig egyetlen, szinte fájdalmas villanással kitöltötte a mélyraktárt.