259/1. Az elszabadult rugó — A mélyraktár hívása

A guruló rézrugó halk, fémes zizegéssel tűnt el a mélyraktár lépcsőjének sötétjében, mintha csak egy apró, fémből gyúrt hernyó igyekezne haza. Mr. Henderson, akinek bal lába ekkorra már tökéletesen felvette a falióra ingájának másodpercenkénti ritmusát, akaratlanul is elindult utána, merev, mechanikus léptekkel kopogva a padlón.
– Állítsák meg azt a spirált! – üvöltött az új vevő, miközben dühösen rángatta a kabátját, amit Henderson merev sárgaréz ujja még mindig makacsul szorított. A rántástól Henderson másik karja is felemelkedett, és egy tompa kattanással bemutatta a félórás jelzést.
Az Antikvárius dühében egy újabb tölgyfa éket vert az asztalba, amitől az egész pult megremegett. – Ha az a rugó eléri az alsó fogaskerekeket, a leltári egyensúly végképp felborul! Köpcös úr, maga meg mit áll ott pecsétes fejjel, fogja meg őket! – mordult rá a férfira, aki még mindig hitetlenkedve dörzsölte a homlokán fénylő fémnyomda-lenyomatot.
A köpcös úr dühösen felhorkant, de a tekintélyes leltári szám a homlokán megakadályozta a logikus érvelésben; inkább megragadta Henderson kabátszárnyát. Így a furcsa, dühös embercsoport – a kattogó Henderson, a rángatózó vevő és a leltározott köpcös úr – egyetlen, koordinálatlan láncolatként kezdett lefelé bukdácsolni a mélyraktár sötét lépcsőjén, közvetlenül a rugó nyomában.
A mélyben, a sötétség legmélyebb zugában, hirtelen egy halvány, kékes fénnyel derengő rézkulcs kezdett el ritmikus ütemben forogni a poros falon.