258/5. A szinkronizált végkifejlet — A réz-bábu ébredése

– Ez felháborító! – kiáltotta az új vevő, és dühösen az asztalra csapta a ketyegő zsebórát. – Azonnal adják vissza a pénzem, mielőtt teljesen megbolondulok ebben a tölgyfagőzben!
Mr. Henderson megpróbált tiltakozni, de amikor kinyitotta a száját, szavak helyett csupán egy éles, fém a fémen csikorduló hang hagyta el a torkát. Megrémülve kapott a nyakához, ám az ujjai puha bőr helyett hideg, mintázott sárgarézlemezeket tapintottak. A térdei halk reccsenéssel rögzültek egyetlen merev szögben.
– Megmondtam, hogy a szinkronizáció teljes – sziszegte az Antikvárius, miközben dühösen egy vaskos tölgyfa éket vert a pult repedésébe. – Maguk, vevők, mindig azonnal akarják a precizitást, de a karbantartást sajnálják tőle!
A köpcös úr eközben dühösen a saját homlokát dörzsölte, de a fémnyomda által odanyomott leltári pecsét makacsul ragaszkodott a bőréhez. – Én nem vagyok árucikk! – ordította. – Kikérem magamnak ezt a kategorizálást!
Az új vevő azonban már nem rájuk figyelt. Megragadta Mr. Henderson kabátujját, és dühösen megrántotta. A rántásra Henderson karja pontosan kilencven fokban felemelkedett, majd egy kattanással visszacsapódott, jelezve a negyed órát. A zsebóra számlapja mögül ekkor egy apró, finoman megmunkált rézrugó ugrott ki, és halkan gurulni kezdett a padlón, egyenesen a sötét mélyraktár lejárata felé.