258/2. Az aránytalan markolat — A táguló szabvány

Az Antikvárius gigantikus, tölgyfa-erezetű ujjaival finoman megpöccintette a pultra helyezett esernyőt. A mozdulattól a bolt sarkaiban álló nehéz szekrények egyszerre rezdültek meg, mintha egyetlen közös, fás tüdő sóhajtott volna fel. Mr. Henderson rémülten figyelte, ahogy a saját zsebórája lánca lassan megnyúlik, követve a szoba új, táguló geometriáját.
– Nem az esernyő hibája, kedves uram – magyarázta az óriássá lett boltos, miközben hangja úgy dörgött, mint egy lassan csukódó nehéz kapu. – Ön egyszerűen túl szorosan ragaszkodik a régi, elavult milliméterekhez. Az archívum bekebelezte az Ön leltári számát, így mostantól az Ön személyes tere is a tölgyfa-szabványhoz igazodik.
A vevő bosszúsan próbálta összenyomni a makacs ernyőt, de a fémváz dacosan ellenállt. A köpcös úr közelebb merészkedett, és zsebéből előhúzott egy sárgaréz mérőszalagot, hogy megmérje a rést. Ám ahogy kihúzta a szalagot, a számok a szemük láttára kezdtek elcsúszni egymástól, mintha a centiméterek is megnyúltak volna a tölgyfaillatú levegőben. Semmi sem volt már akkora, mint öt perccel ezelőtt.
Az Antikvárius ekkor a mellkasába épült, zümmögő dobozból előhúzott egy apró, tölgyfából faragott éket. Finom, szinte légies mozdulattal csúsztatta a vevő esernyőjének fémcsúszkája alá. Egy halk kattanás hallatszott, és a feszültség azonnal elszállt – az esernyő tökéletesen záródott, ám a vevő jobb mutatóujja abban a pillanatban mereven kiegyenesedett, pontosan ugyanabban a szögben, ahogy az ernyő bordái álltak korábban.
– Látja? A makulátlan méret – mosolygott az Antikvárius, miközben a mennyezet gerendái halkan ropogva engedtek az újabb növekedési hullámnak. A vevő elégedetten, bár kissé merev karral bólintott, és megfordult, hogy távozzon. Lépteit azonban furcsa, ritmikus fémes csikorgás kísérte: a bal cipője sarkából egy apró, sárgaréz fogaskerék kandikált ki, amely minden lépésnél egy felet fordult a porban.