257/7. A fagyos huzat – A tölgyfaillatú bizonyíték

Az Antikvárius gyorsan visszahúzta a bokáját a jéghideg áramlatból, miközben az arcára fagyott mosoly már inkább hasonlított egy rosszul sikerült rágóizom-görcsre, mintsem vendégváró udvariasságra.
– Ez... ez csupán a mikroklimatikus állagmegóvás – magyarázta kapkodva, miközben zsebkendőjével a homlokát törölgette. – A Henderson-archívum automatikusan temperálja a ritka könyvek kötéseit. A viaszillat pedig... nos, a gép önkenő mechanizmussal rendelkezik. Rendkívül gazdaságos!
A köpcös úr azonban nem tágított. Nem a fagyos fuvallat zavarta leginkább, hanem az, hogy a pult lábazatából lassan, szinte tapogatózva, egy vékony, feketére lakkozott tölgyfa pálca kezdett kitolódni. A pálca végén apró, rézből öntött kézfej fénylett, amely pontosan olyan irányba mutatott, mint egy vádló ujj.
– Ha ez egy önkenő mechanizmus – suttogta a köpcös úr feszülten, és akaratlanul is hátralépett egyet –, akkor a maga gépe épp most mutat rá a bal cipőmre. És ha jól látom, a rézkéz ujjai között egy apró, sárga pecsétviasz-darabka van.
Az Antikvárius térde megremegett. Tudta, hogy a gép nem szokott feleslegesen mutogatni, pláne nem a látogatók lábbelijére. Mégis, ahelyett, hogy elszaladt volna, egy megmagyarázhatatlan, kényszeres vágytól hajtva közelebb lépett, és megpróbálta kikapni a viaszt a fém ujjacskák közül. A szerkezet azonban nem engedte: a kis rézkéz szorítása acélos volt, és a pult mélyéről egy fojtott, rekedt nevetésre emlékeztető kattogás hallatszott.
A bolt sarkában álló óriási ingaóra ekkor váratlanul elnémult, s a hirtelen beálló csendben egy távoli, nehéz lánc csörrenése visszhangzott a mélyraktár felől.