257/6. A leltározott ügyfél — A megemésztett iktató

Az Antikvárius idegesen megigazította a nyakkendőjét, és úgy tett, mintha a raktárból beszűrődő kaparászás csupán egy elkésett tavaszi huzat ártatlan játéka lenne.
– Semmi ok az aggodalomra – legyintett, bár a hangja egy oktávval feljebb csúszott a kelleténél. – A Henderson-féle pneumatikus tisztítórendszer indult be. Időnként portalanítja a belső fogasléceket. Rendkívül higiénikus szerkezet, szinte már túlzottan is pedáns.
A köpcös úr, aki eddig gyanakodva figyelte a makacs fiókot, közelebb lépett a pulthoz. A sárgaréz szegélyű iktatócédulán a tinta még szinte nedvesen csillogott. A leltári szám alatt egyetlen név állt, apró gót betűkkel kiszedve: *Mr. Horváth*.
– Ha ez egy tisztító folyamat – jegyezte meg a látogató, miközben mutatóujjával óvatosan megérintette a fémcsík szélét –, akkor a maga gépe épp most könyvelte el Horváth urat selejtként. Vagy ami még rosszabb, állandó leltári tételként.
Az Antikvárius kényszeres mosollyal az arcán próbált racionális magyarázatot találni. Biztosan csak egy régi sablon ragadt be a nyomóműbe, egy évtizedes adminisztrációs hiba, amit a gép most, a rézgolyó nyomására igyekszik kompenzálni. Elvégre a bürokrácia nem tévedhet, legfeljebb késve reagál.
Ám a magyarázatot félbeszakította egy újabb fémes csattanás. A pult mélyéről előbukkanó apró fémkarok megragadták a cédulát, és egyetlen határozott rántással behúzták azt a sötét résbe. A rés mögött halk, elégedett durrogás hallatszott, mintha a gép épp most emésztette volna meg a kapott adatot.
A pult oldalán, közvetlenül a lábazat felett, egy eddig észrevehetetlen, apró, kulcslyuk alakú nyílásból hirtelen jéghideg levegő áramlott ki, magával hozva a száraz tölgyfa és a megkövesedett viasz illatát.