257/5. A nyomtatott jóváírás — A bürokratikus túlteljesítés

A kattogás hirtelen egy fémes, éles csilingeléssel ért véget, mint egy tizenkilencedik századi írógép soremelője. A tölgyfa burkolat illesztésénél vékony rézkarcolat pattant ki: egy precízen dombornyomott fémcsík, amely apró csigavonalban tekeredett ki a pult felszínére.
– Íme, a visszaigazolás – jelentette ki az Antikvárius meglepő magabiztossággal, miközben a pápaszemét igazgatva a szalag fölé hajolt. – A Henderson-rendszer híres a tiszta elszámolásról. A tévesen felvett csapágygolyót könyveléstechnikai korrekcióként sorolta be. Nincs ebben semmi rejtély, csupán fegyelmezett matria.
A látogató két ujjal felemelte a rézcsíkot, s átfutotta a rajta sorakozó, apró betűs nyomatot.
– „Jóváírás elfogadva. Túlfizetés mértéke: egy darab kerek réztárgy. Helyettesítő visszajáró kiadása folyamatban” – olvasta fel halkan. – És vajon mi számít ebben a házban helyettesítő visszajárónak?
A válaszra nem kellett sokat várni. A pult alatti egyik kis fiók halk nyikordulással magától gördült ki néhány centire. Benne nem pénz lapult, hanem egy sárgaréz szegélyű iktatócédula, rajta egy frissen beütött leltári számmal.
Az Antikvárius zavartan megköszörülte a torkát, s megpróbálta visszatolni a fiókot, de az makacsul ellenállt. A hátsó raktár sötétjéből ekkor mély, fémes kaparászás zaja szűrődött ki.