257/1. Az ezüstgombos sétapálca — A makulátlan nyitóegyenleg

A félhomályból előlépő úr rendkívül ápolt külsejével éles kontrasztot alkotott az antikvárium porlepte, kattogó félhomályával. Finom, sötétkék szövetkabátot viselt, s amint a pult felé lépkedett, sétapálcája ritmikus koccanásai szinte válaszoltak a Henderson-archívum halk, belső ketyegésére.
– Jó napot kívánok – szólalt meg a látogató halk, mély, megnyugtató hangon. – Remélem, nem zavarom a munkaidő végét. Csupán egy apró, mindennapi ügyben járok.
Az Antikvárius igyekezett leplezni a még mindig tremolóskodó kézmozdulatait, miközben a pult fémfelületéről az imént lezárt bádogdoboz hűlt helyét pásztázta. A Leltárvezető zöld fénye a mennyezeti dobozolt falak közé húzódott vissza, akár egy kipihent ragadozó pupillája.
– Semmiképp, uram – felelte az Antikvárius, és próbált professzionális, nyájas mosolyt erőltetni az arcára. – Miben állhatok a szolgálatára?
Az új vevő óvatosan lehelyezte a pultra bőrkesztyűs kezét, s a másikkal egy selyempapírba csomagolt, lapos tárgyat csúsztatott előre. A csomagolás alól egy kézzel gravírozott, rézszegélyes naptár széle tűnt elő.
– Nagyapám hagyatéka – mondta a férfi, miközben derűs, kék szemével a mennyezeti csöveket vizslatta. – Állítólag évtizedek óta nem működik a beépített dallamcsillag, de nekem az az érzésem, hogy csupán egy apró igazításra vár. Semmi komoly, csak egy szokványos karbantartás.
A mennyezetből ekkor halk, szinte alig hallható kattanás hallatszott, mintha a Leltárvezető érdeklődve megmozdult volna a sötétben.