255/7. A Függő Biléta — A Megnyugtató Mechanizmus

Az Antikvárius két ujjal, óvatosan megragadta a vékony rézdrótot. A biléta hideg volt, mint az imént elnyelt Mr. Horváth utolsó tiltakozó szavai, felületén pedig éles, gépies véséssel egyetlen szó állt: „CSEREALKATRÉSZ”.
A férfi szemöldöke magasra szaladt. Mielőtt azonban átgondolhatta volna a felirat mélyebb, bürokratikus jelentését, a padló alatti fogaskerekek csikordulása hirtelen ritmust váltott. A mélyraktár eddigi ütemes dobolását egy sokkal dallamosabb, szinte büszke pittyegés váltotta fel, mintha az archívum egy kifejezetten sikeres tranzakciót ünnepelne.
Ebben a pillanatban a sárgaréz biléta megrándult, és egy határozott rántással visszahúzódott a nyílásba. A rés fedele gépies pontossággal visszacsapódott, ám a pulton fekvő kartotéklap szélén ekkor egy friss, piros tintás pecsétnyom bukkant fel: „Henderson-kompatibilis. Várakozási idő: 0 perc.”
– Zseniális rendszerezés – morogta az Antikvárius, miközben a sarokban álló, óraműves Henderson-figurára pillantott. A figura rézszemcséiben váratlanul meleg, reményteli fény gyúlt, s az ízületeit mozgató apró láncok halkan elkezdtek forgatni egy eddig rejtve maradt sárgaréz kulcsot.
A bolt külső ajtaja ekkor hatalmas csattanással kivágódott, és a küszöbön megjelent az új vevő. A kabátjáról kövér esőcseppek hullottak a parkettára, arca a dühtől vöröslött, s mutatóujjával azonnal a pultra bökött.
– Hol van a leltárfelelős?! – üvöltötte a jövevény, miközben Henderson karja lassan megemelkedett, a rézkulcs pedig halk kattanással beilleszkedett a pult oldalán lévő furatba.