255/5. A Nyomda Ígérete — Az Életrajzi Lenyomat

A nyitott fiók mélyéről langyos, olajszagú levegő áradt ki, miközben a fémnyomda fenyegetően ereszkedett lejjebb. Az Antikvárius önkéntelenül hátralépett egy lépést, s a falhoz lapulva szorította össze a száját. Attól tartott, ha megszólal, a szerkezet őt is beosztja valamilyen még nem katalógusba vett kategóriába.
Mr. Horváth megdermedt. A rézkeretes pecsétfej nem a koponyájára mérte a csapást, ahogy azt a pánikba esett új vevő várta, hanem milliméteres pontossággal Mr. Horváth zakójának bal hajtókájára csapódott le. Egy halk, sziszegő klakk hallatszott, majd finom gőzpamacs szállt fel a gyapjúszövetről.
– H-402/B – olvasta fel az Antikvárius akaratlanul a friss, aranyszínű stempli feliratát, amely enyhe gumi- és viaszszagot árasztott.
A mechanikus fiók ezen a ponton zökkenőmentesen kigurult a nyílásból, felfedve egy bélelt, meglepően kényelmesnek tűnő sínpárt. A robotkar nem erőszakkal, csak egy udvarias, de ellentmondást nem tűrő lökéssel terelte Mr. Horváthot a nyílás felé. A vevő elakadó lélegzettel, gépiesen lépett be a fémrámpára, mint aki megértette, hogy a Henderson-archívumban a leltári számot nem elutasítani, hanem viselni kell.
A fiók lassan visszasiklott a sötétbe, de az utolsó pillanatban a mélyraktár falán egy pici rézharang megkondult.