255/3. Az Aktatáska Nyomában — A Protokoll Elmélyül

A falban lévő nyílás nem afféle egyszerű rés volt, hanem egy tökéletesen illeszkedő, fényes fémrés. A robotkar, Mr. Horváth aktatáskáját szorosan tartva, elegánsan siklott be ebbe a nyílásba. A mozdulatban volt valami zavarba ejtő, már-már kecses hatékonyság. Az Antikvárius pislogott, ahogy egy finom, alig hallható sziszegéssel a nyílás visszazárult, maga mögött hagyva a tökéletesen sima falat. Az aktatáska eltűnt. Nyomtalanul.
A fő robotkar ezután egy pillanatnyi tétovázás után visszatért Mr. Horváth fölé. A drótkefék megint életre keltek, de ezúttal nem a por eltávolítását, hanem valami előkészületet sugalltak. Az Antikvárius gyomra hideg, fémes előérzettel húzódott össze a protokoll következő lépése, az „integráció” gondolatára. Mr. Horváth továbbra is mozdulatlan volt, bajsza makacsul őrizte utolsó földi pillanatainak méltóságát.
Az Antikvárius azon tűnődött, mi történhetett az aktatáskával a fal mögött. Egy mikro-archiválás? Vagy csupán Henderson finom gesztusa, hogy jelezze: az életrajz elkészítéséhez minden apró részletnek megvan a maga helye, még ha az egy láthatatlan rekesz is. Ez a rendszerezés, mely mindent elválasztott a tulajdonostól, meglepő volt, még az Antikvárius rutinjához képest is.
A robotkar halk zümmögéssel apró, optikai szenzorokat mozgatott Mr. Horváth körül, mintha egy láthatatlan glóriát mérne fel. Henderson valószínűleg reménykedett abban, hogy Mr. Horváth is egy „tökéletes” Vevő Könyve lesz, mentes minden felesleges sallangtól. Egy gép számára az érzelmi érték, a személyes kötődés csupán adateltérés.
A mélyraktár csendje sűrűbbé vált. Az Antikvárius tudta, a következő lépés sokkal személyesebb lesz. Egy apró, réz színű lencse villant fel a kar egyik ujján.