254/2. Az Integráció Első Lépései — A Drótkefés Üdvözlet

A kézikocsi, az Antikvárius keze által öntudatlanul megindítva, csendes, de feltartóztathatatlan mozdulattal csúszott be a forgó szerkezet tátongó nyílásába. Mintha a padlóba vésve várt volna rá egy láthatatlan sín. Az Új Vevő hörgése elfojtódott, amint a kerekek finom, mechanikus kattanással a helyükre illeszkedtek. Egy újabb, eddig rejtett, neonfényű felirat villant fel: „FELDOLGOZÁS ALATT”. Az Antikvárius keze még a tolórúdon pihent, de most már az egész konstrukció mozgott, halk, monoton zümmögéssel magával rántva őt is.
„Ez tehát a beléptetés,” suttogta, és hangja idegenül csengett a rideg falak között. Nem egy hívogató portál, hanem egy precíziós műszer, mely a kézikocsit – és rajta a rettegéstől megbénult Új Vevőt – a rendszer mélyebb bugyraiba szállította. Az Antikváriusban felébredt a gyanú, hogy ez a „beléptetés” talán nem egyszerű regisztráció. Inkább egyfajta integráció. Ahogy a szerkezet egyre mélyebbre vitte a rakományt, a falak között egyre több, hasonlóan monoton módon működő fogaskerék és karzat jelent meg. Mindegyiken egy-egy homályos felirat: „ADATGYŰJTÉS”, „KATALOGIZÁLÁS”, „POLCKÉSZÍTÉS”. A legkomolyabb bürokrácia is megirigyelhette volna ezt a hideg hatékonyságot.
Az Új Vevő, akit most már a rendszer rázkódásai jobban megráztak, mint a saját félelme, megpróbált felülni. Sikertelenül. A kézikocsi hevederei, melyeket eddig észre sem vett, szorosan tartották. Szeme az Antikváriusra szegeződött, könyörgőn és értetlenül. „Mi… mi ez?” – kérdezte rekedten, bár szavait elnyelte a mechanikus moraj. Az Antikvárius csak megrázta a fejét. „A protokoll,” válaszolta fásultan, mintha maga is csak most értené meg. „Henderson protokollja.” Egy bürokratikus tortúra, fémízűbb.
A szerkezet lassan, de megállíthatatlanul haladt előre, egyre mélyebbre a raktár labirintusában. A „HENDERSON” feliratú fogaskerék, amely az imént felvillant, most már folyamatosan parázslott, mintha elégedetten figyelte volna a folyamatot. Az Antikvárius elengedte a tolórudat, de a kézikocsi, mintha mágnes vonzotta volna, tovább haladt a síneken. A rendszer már átvette az irányítást. A levegő egyre hűvösebb lett, fém szagát hozta magával, egy csipetnyi olajjal fűszerezve.
Ekkor egy újabb, halk kattanás hallatszott, és a forgó szerkezet tetején egy kis ajtó nyílt ki. Egy apró, mechanikus kar nyúlt ki belőle, mely egy finom drótkefével kezdte tisztogatni az Új Vevő zakóját. Nem erőszakosan, inkább pedánsan, mintha egy ritka kiadású könyvet porolna le a raktáros. Az Antikvárius egy pillanatra elhűlt, majd halványan elmosolyodott. „Legalább tisztán érkezik a következő szintre” – gondolta keserű humorral. A kézikocsi eltűnt a következő fordulóban, magával víve az Új Vevőt és a drótkefés kar monoton, serény munkáját. Az Antikvárius egyedül maradt a zümmögő csendben. A távoli, ritmikus *csippanás* jelezte, hogy a rendszer máris tovább lépett.