253/9. A Rézkulcs Hívása — A Forgó Archívum Árnyéka

A rézfolyosó, mintha egy éhes gyomor lenne, végül kiköpte az Antikváriust a mélyraktár zegzugos gyomrába. A vörös fény végképp eltűnt, helyét a szürke homály és a portól terhes levegő vette át. A csikorgó hang most már fülhasogatóan zengett, és nem is annyira egy gépezet mozgására, mint inkább egy óriási, mechanikus lény lassú, fájdalmas emésztésére emlékeztetett. Az Antikvárius megállt, és tekintete lassan végigpásztázta a monumentális teret.
Előtte terült el a Leltári Labirintus. Nem polcok, hanem egy kolosszális, többszintes, kör alakú szerkezet tornyosult fel, amelynek fémtányérjai lassan, akadozva forogtak a sötétben. Mintha egy óriási óramű lenne, aminek minden egyes „ticc”-je egy-egy, könyvekkel és iratokkal teli szekciót rejtett. A hang egyértelműen a középpontból érkezett, ahol az egész monstrum valamiért megakadt, mintha egy bürokratikus szívroham érte volna.
A középső szinten, egy alig látható, elkoszolódott izzó pislákoló fényénél egy apró, rézborítású panel tetszelgett. Közepén egy kulcslyuk, amely pontosan olyan alakú volt, mint az Antikvárius kezében szorongatott, apró kulcs. A látvány egyszerre volt megnyugtató és dermesztő. Megnyugtató, mert végre, *végre* tudta, hová kell illesztenie azt az átkozott rézdarabot. Dermesztő, mert azt is tudta, hogy ez csak a kezdet. Egy újabb kör a bürokratikus mókuskerékben.
A remény apró szikrája pislogott benne, hogy talán ez a kulcs nyitja majd meg a kijáratot az örökös feladatok labirintusából. Egy gyors, mély sóhajjal az Antikvárius elindult a forgó szerkezet felé. Ahogy közeledett, a kulcs a tenyerében hirtelen felforrósodott, mintha a Leltári Labirintus maga is érezte volna a közeledtét, és felkészült volna egy újabb „protokoll” aktiválására. A kulcslyuk pedig hívogatóan pislogott a félhomályban, mint egy szempár, ami alig várja, hogy lássa, mi történik, ha elfordítják benne a fémet.