253/10. A Fogaskerék Titka — Az Új Beléptetés Végzete

Az Antikvárius elérte a rézpanelt. A kezében lévő kulcs, ami most már kellemetlenül forró volt, olyan kísérteties pontossággal siklott a kulcslyukba, mintha odaöntötték volna. Egy halk, fémes kattanás visszhangzott a hatalmas, poros térben, meglepően finom hang egy ilyen monstrumhoz képest. Mély levegőt vett, felkészült a legrosszabbra, és lassan, megfontoltan elfordította a kulcsot.
Alacsony zúgás vibrált végig a szerkezet testén, ami eddig csak nyikorgott és csikorgott. A forgó tányérok, mintha egy hosszú sziesztából ébredtek volna, apró rántással mozdultak meg, majd egyenletesebben kezdtek forogni. A kulcslyuk körüli rézpanel halkan kinyílt, feltárva egy apró, sötét üreget. Az Antikvárius belekukucskált, remélve, hogy egy kijáratot, egy üzenetet, vagy legalább egy teáskannát talál.
Ehelyett egy újabb, meglepően ismerős tárgy várt rá: egy kis, tökéletesen csiszolt, zöldeskék fogaskerék. Nem egy pecsét, nem is egy újabb kulcs, hanem egy egyszerű, funkcionális alkatrész. Mellette, egy miniatűr, rézcsövön keresztül, egy aprócska papírdarab csusszant elő. A rajta lévő, tintával nyomtatott, precíz betűk egyetlen szót alkottak: „HENDERSON”.
A forgó leltári labirintus hirtelen megállt, mintha egy pillanatra elgondolkodott volna. A „HENDERSON” feliratú papírdarab pedig nem egyszerűen csak ott volt, hanem finoman beilleszkedett a fogaskerék közepén lévő mélyedésbe, pont olyan szorosan, mintha oda tervezték volna. Az Antikváriusban felmerült a gyanú, hogy talán a „H” pecsétet nem Mr. Hendersonba, hanem *ezzel* kellett volna illesztenie, de már késő volt. Ekkor az egész szerkezet egy halk, mechanikus sóhajjal újra megmozdult, de most már másképp: a forgó tányérok nem a korábbi, akadozó ritmusban, hanem egyenletesen, szinte méltóságteljesen forogtak. A rézpanel, amiből a fogaskerék és a papír előjött, most egy másik, üres kulcslyukat tárt fel. Alatta egy halványan izzó felirat jelent meg, ami még a porral borított levegőben is élesen kirajzolódott: „ÚJ BELÉPTETÉS”. Az Antikvárius kezéből lassan kihullott a rézkulcs, ami a padlón egy csengő hanggal koppant. A feladat nem az volt, hogy megtalálja a kijáratot, hanem hogy ő maga legyen az. A következő. A remény, hogy valaha is elhagyhatja ezt a helyet, elpárolgott, mint a víz a forró rézen.
A távoli mélységből, valahonnan a leltári labirintus mögül, egy halk, gépies zümmögés hallatszott, ami egyre közeledett, mintha valaki vagy valami már úton lenne, hogy elfoglalja a helyét a sorban.