253/8. A Rézkulcs Hívása — Az Új Protokoll Kezdete

Az Antikvárius rövid, bürokratikus nirvánája, a megkönnyebbülés azon pillanata, azonnal szertefoszlott. A torkában rekedt sóhajjal meredt a pici rézkulcsra, ami hívogatóan csillogott a gép karjából előbukkanó fiókban. Ez már túl sok volt. Először egy hiányzó pecsét, most egy titokzatos kulcs, ami egy még titokzatosabb zárat vár valahol a mélyraktár zegzugos, porlepte szegleteiben. Mintha maga az univerzum is egy rosszul szervezett hivatal lenne, ahol minden megoldott probléma azonnal generál még kettőt.
A halk, fémcsikorgó hang most már egyértelműen a rézfolyosó távolabbi végéből érkezett, onnan, ahová még a vörös fény sem mert behatolni teljes erejével. Az Antikvárius, bár legszívesebben sarkon fordult volna, és az Új Vevő mellé tolta volna magát a mélyraktárba, tudta, hogy ez nem opció. A mechanikus Henderson, miután átadta a „feladatot”, most elégedetten szuszogott, mint egy jól végzett munka után pihenő ügyintéző, aki tudja, hogy a felelősség már másra hárult. A kulcs ott csillogott a fiókban, hívogatóan, és valahogy… kötelezően.
Egy mély sóhajjal, ami legalább annyira volt beletörődés, mintsem bátorság, az Antikvárius kivette a kulcsot. Hideg volt, súlyosabb, mint amilyennek látszott, és valahogy… tele volt ígéretekkel. Vagy fenyegetésekkel. Attól függ, milyen napja volt az embernek. Ezen a napon inkább fenyegetésekkel. Megfordult, és a rézfolyosó mentén elindult a hang forrása felé. A vörös fény lassan elhalványult mögötte, és a sötétség egyre jobban elnyelte, mintha a folyosó is tudta volna, hogy a H-pecsét csak a kezdet volt.
A csikorgó hang erősödött, egy ritmikus, fémes dörzsölődés, ami mintha egy sosem látott, óriási gépezet lassú, de megállíthatatlan működését jelezte volna. Valami mozgott a mélyraktár homályában, valami, ami most már a kulcsra várt. Az Antikvárius érezte, hogy a moduláris elégedettség ígérete egy újabb, még bonyolultabb protokoll-sorozatba torkollik. Csak remélhette, hogy a végén nem kell majd egy teljes könyvtárat bélyegzővel ellátnia, csak hogy valami elégedetten szuszoghasson a sötétben.