253/5. A mechanikus írnok — A pecsét hiánya

Az Antikvárius óvatosan, kissé srégen lépkedve kerülte ki a rézfalból kiálló csavarfejeket, melyek gyanúsan emlékeztettek az archívumi iktatótűkre. A folyosó végén magasodó alak azonban nem egy túlvilági démon volt, hanem egy mahagóni íróasztal mögé csavarozott, fényesre csiszált réztorzó. A gép kísértetiesen utánozta Henderson úr jellegzetes, enyhén görnyedt, állandóan feszült testtartását. A mechanikus másolat éppen egy üres papírlapot próbált lázas, kétségbeesett igyekezettel lepecsételni egy olyan nehéz sárgaréz bélyegzővel, amelyből teljesen hiányzott a betűfej.
– Henderson úr? – suttogta az Antikvárius, miközben a torkában dobogott a szíve. – Ha ez egy újabb leltározási trükk a túlórák elszámolásának elkerülésére, komolyan mondom, nem vagyok vevő rá.
A torzó hirtelen megállt a mozdulat közepén. Apró rugók és aprócska szelepek feszültek meg a belsejében, majd a nyakából kiinduló fogaskerekek vad csikorgással fordították a fejetlen fémtestet a jövevény felé. A vörös fény most már közvetlenül a gép gyomrából, egy rácsos nyíláson át lüktetett, meleg, fáradt olajszagú huzatot árasztva a szűk folyosóra. A szerkezetből egy rekedt, fémes hang szűrődött ki.
– Hibás... modul... – kattogta a torzó, miközben a mechanikus kar újra fenyegetően a magasba emelkedett, a csupasz bélyegzőt tartva. – Integráció... sikertelen... Kérjük, mutassa be... az azonosítót!
Az Antikvárius hátrálni akart, de a cipője talpa alatt a polírozott rézpadló hirtelen enyhe mágneses vonzást fejtett ki, szinte a helyéhez láncolva őt. A zsebében pihenő H-pecsét eközben forróbbá vált, mint egy frissen főzött feketekávé, mintha maga is válaszolni akarna a gép dühös követelésére. A sötét sarkokból ekkor lágy, száraz papírzizegés hallatszott, mintha a mélyraktár láthatatlan polcai mind az ő következő mozdulatát figyelnék.