252/8. Az üres aktatáska — A moduláris meghívó

Az Antikvárius hunyorogva nézte a frissen előkerült, makulátlan aktatáskát. Ragyogott a pulzáló vörös fényben, az abszurdan hivatalos meghívó Henderson úr legújabb adminisztratív kalandjára. „Hiány” – valóban. Nem mindennap fut bele az ember egy kozmikus HR osztályba, amely egy új entitás azonnali integrálását követeli, különösen, ha az említett entitás egy korábbi kolléga, aki meglehetősen drámai, fémes metamorfózison esik át. Közelebb hajolt, enyhe ózon- és frissen polírozott rézillat áradt a nyitott rekeszből. Az aktatáska, steril külseje ellenére, különös várakozást sugárzott, mint egy aprólékosan kitöltött állásjelentkezési lap, amely a tökéletes, tökéletesen üres jelöltre vár.
Óvatosan kinyújtotta az ujját, végigsimítva az üres modul sima, hűvös felületét. Az olvashatatlan sorszám, friss sebként a polírozott bőrön, újkeletű, sietős feladatkijelölésre utalt. Ez lenne a „hiányzó modul fájl”, amelyet a rendszer oly kétségbeesetten keres? Vajon ő, az Antikvárius, volt hivatott arra, hogy a hiányzó modul legyen? A gondolat nyugtalanító volt, ha nem is teljesen abszurd. Elképzelte magát precízen kategorizálva, talán „Egyéb kellemetlenségek” vagy még rosszabb, „Nem tervezett beavatkozások” címszó alatt iktatva.
A liftzene kissé felerősödött, most már egy ritmikus, szinte vidám *klikk-klakk-klikk* kíséretében. Ez nem az a távoli kattogás volt, amit korábban hallott, hanem valami közelebbi, sokkal kitartóbb, közvetlenül a rézrekesz mögül érkező hang. Gyanúsan hasonlított egy szorgalmas, ám kissé túlbuzgó irodai dolgozóra, aki szoros határidővel küzd. A levegő még melegebbé vált, sejtetve egy nyüzsgő, láthatatlan tevékenységet, egy miniatűr bürokratikus metropolist, amely a rendszer izzó szíve mögött zümmögve ébredt életre.
Az Antikvárius néhányszor megvakarta az állát, majd elszántan pillantott a rekeszbe. A vörös fény egy keskeny folyosóra vetődött, amelyet apró, rezes fogaskerekekkel díszített ajtók szegélyeztek. Mintha egy miniatűr, óraműves irodaépületbe pillantott volna be, ahol minden percet pontosan beosztottak, és minden funkciót precízen, mechanikusan hajtottak végre. A „hiány” nem egyszerűen üres hely volt, hanem egy meghívó egy bonyolult, kattogó labirintusba.