252/7. A Rendszerüzenet — A Hiányzó Modul Fájlja

A pulzáló vörös fény lüktetésére a lemezjátszó egyre gyorsabban pörgött, és a fémes suttogás hirtelen éles, artikulált hanggá erősödött. Nem egy emberi hang volt, hanem egy gépies, mégis ismerős intonációval felolvasott felvétel, mintha egy alaposan megfontolt, ám teljesen értelmetlen bejelentés volna. „…figyelembe véve a 4.2-es pont szerinti hiányt… kérjük az új entitás azonnali integrációját… a rendszerműködés folytonosságának biztosítása érdekében…” – harsogta a mélyraktár zugaiból.
Az Antikvárius szeme elkerekedett. A „hiány” és az „integráció” most már hivatalosnak tűnt, egyenesen a bürokratikus nirvána szívéből érkezett. A lemez tovább forgott, a hangszóróból pedig egy halk, monoton zene áradt, egyfajta liftzene, ami valamiért tökéletesen illett a gépies, ám mégis vészjósló hangulathoz. Mintha Henderson úr a saját átalakulását vezényelné le egy steril, unalmas powerpoint prezentáció formájában.
A vörös fény intenzitása megnőtt, és az Antikvárius érezte, ahogy a levegő is felmelegszik körülötte, mintha egy óriási irodai szerverfarm hűtőrendszerébe sétált volna. A távoli zümmögésből most már egyértelműen kivált egy másik, ismerős hang is. Egy kattogás. Ez a kattogás kísérte Henderson urat már napok óta, amióta a mechanikus átalakulás jelei egyre nyilvánvalóbbá váltak.
A lemezlejátszó mellett, a pulzáló vörös szív alatt egy kis rézkapu nyílt ki halk kattanással. Belül, egy sötét, de vörösen megvilágított rekeszben apró, fémből készült, rendszámokkal ellátott aktatáskák sorakoztak. Mindegyikre precízen rávésték: „Henderson, H. – Személyes archívum – Moduláris beosztás.” Az egyik azonban más volt. Egy fényes, új, még üres aktatáska volt az, amelyre egy frissen beütött, olvashatatlan sorszámot nyomtak. Mintha arra várna, hogy valami, vagy valaki, kitöltse a „hiányt”.