252/6. A vörös fénysáv — A bürokratikus nirvána szíve

Az Antikvárius, bár nem kifejezetten lelkesen, de mégis a vöröses fénysávra lépett. A fény, mint egy pedáns, láthatatlan vonalzó, húzta meg az utat a fémek és mechanikák kusza erdejében, éppen csak annyira, hogy ne tévedjen el teljesen. A folyosó, ahogy haladt előre, egyre szűkebb lett, a mennyezetről áradó egyenletes sárgás derengés elhalványult, átadva helyét a vörösnek, amely valami sürgős, ám halálosan unalmas hibaüzenetet közvetített.
A falak mentén apró, rézből készült táblácskák sorakoztak, melyeken precízen, már-már ijesztően egyértelműen szerepeltek a „Rendszerfolyamatok” és „Moduláris Protokollok” elnevezések. Az Antikvárius megfigyelte, hogy némelyiken apró, mechanikus karok végeztek apró, mechanikus mozdulatokat: dokumentumokat rendeztek, lyukasztottak, vagy éppen miniatűr bélyegzővel hitelesítettek valamit. Olyan volt, mintha a bürokrácia szellemét materializálták volna, de csak a legkisebb, leglélekölőbb részét.
Hirtelen egy éles, de mégis tompa kattanás visszhangzott a folyosón, és a vörös fény egy kis üvegablakhoz vezette az Antikváriust, mely mögött valami pulzált. Nem aranylón, és nem is zölden, hanem mélyvörösen. Olyan volt, mint egy óriási, de rendkívül mechanikus szív, ami a rendszer vérét pumpálja, pontosan és lankadatlanul. Mellette egy kis lemezjátszóra hasonlító eszköz forgott monoton, halk zümmögéssel. A címke rajta tisztán kivehető volt: „Henderson, H. – Személyes archívum – Folyamatos karbantartás.”
Az Antikvárius közelebb hajolt, és megpróbálta kivenni a részleteket. A pulzáló fény ritmusára a lemezjátszó egyre gyorsabban forgott, és a halk zümmögésből lassan kivehetővé vált egy távoli, ismerős hang, mintha valaki egy elfeledett, de rendkívül fontos bejelentést tenne. A szavak elejei és végei jutottak csak el hozzá, valami „hiányról” és „integrációról” suttogott a fém, ahogy a lemez forgott, egyre gyorsulva, egyre sürgetőbben.