251/4. A kartotékok birodalma — A hiányzó akták keresése

Az Antikvárius, némi habozással, átlépett a derengő résen. Ami túloldalon fogadta, az nem a hősi eposzok szikrázó világa volt, hanem valami sokkal... rendszeresebb. Végtelennek tűnő folyosók, melyeket mindkét oldalon plafonig érő, óriási kartotékszekrények szegélyeztek. A fém csörgése, mely kívülről halk zene volt, itt orkeszterként dübörgött, ahogy láthatatlan kezek pörgették a lapokat, rendeztek és archiváltak.
A levegő száraz volt, papírszagú, némi ózonnal keverve, mintha egy örökös másolófülkében lenne. Az Antikvárius szemei idegesen keresték a kiutat, vagy legalább egy „információs pult” feliratot, de csak egységes, acélszínű fiókok sorakoztak, milliónyi apró címkével ellátva. Minden egyes fiók rejtélyes, halvány kékes fénnyel pulzált, mintha a bennük tárolt adatok szívverése lenne.
„Henderson úr?” – suttogta, de hangját elnyelte a rendszerezés zaja. Olyan volt, mintha egy hatalmas könyvtárba tévedt volna, ahol minden könyv egy aktát rejt, és mindegyik aktát egy életre szóló feladat. Egy pillanatra megbánta, hogy Henderson 2.0-t a mélyraktárba küldte; legalább ott egyértelmű volt a hierarchia, még ha kissé ijesztő is. Itt a káosz és a rend abszurd fúziója uralkodott, egy olyan bürokratikus utópia, ahol a túlóra örök.
Azonban a félelem és a céltudatosság furcsa elegye hajtani kezdte. Henderson úr után kellett mennie, bármibe is került. Hirtelen egy apró, sárgaréz címke villant meg a közelében, egy lefelé tartó mozgólépcső melletti korláton. Rápillantott. Rajta a felirat: „Sürgősségi Irattár – Eltűnt Személyek Osztálya”. Az Antikvárius, akit az újonnan szerzett bürokratikus bátorság hajtott, a mozgólépcső felé indult, mely lassan, szinte komótosan ereszkedett a mélybe, egy kékesen derengő alagútba, mintha épp egy túlméretezett Excel-táblázat aljára tartana. A lenti sötétségből tompa, gépies kattogás szűrődött fel.