251/3. Az új aktatáska — A mélyraktár protokollja

Az Antikvárius, miután elégedetten konstatálta a beiktatás sikerét, intett. Nem egy szokványos „arra tessék” volt ez, hanem precízen kalibrált gesztus, mint egy mérnök utasítása egy hibátlan szerkezet felé. Az Új Vevő, most már Henderson 2.0, mintha láthatatlan, bürokratikus program parancsát követte volna, megmerevedett. Tekintete rendszerezett ürességet sugárzott. Kékesen izzó aktatáska a kezében pulzált, mintha legújabb űrlapokkal töltötték volna fel.
„A mélyraktár,” mondta az Antikvárius, hangja száraz volt, mégis feszült izgalom csengett benne. „Önnek ott van a helye. Ideiglenes irattárazás céljából.” Valójában kíméletes félrevezetés volt ez. Henderson 2.0-nak valóban a mélyraktárban volt a helye, de közel sem „ideiglenes” jelleggel, inkább egy örökös tárolási protokoll részeként.
Válaszra nem várva, az Antikvárius határozottan meglökte az Új Vevőt. Az halkan, akadozva, de rendületlenül elindult a raktár sötétebb, zúgó mélységei felé. Az aktatáska kékes fénye utat mutatott a poros polcok között. A monoton zúgás, mely a sarokból érkezett, szinte simogatóan vette körül Henderson 2.0-t, mintha üdvözölné az új kollégát a rendszerben.
Amint az Új Vevő alakja eltűnt, az Antikvárius hirtelen megállt. A bürokratikus céltudatosság megtört. Szemei idegesen cikáztak, mintha rájött volna, hogy nem a *helyettes* után kutatott, hanem az *eredeti* után. A sárgaréz kulcs a kezében megremegett, és egy alig látható, kékes fénycsíkot vetített a hátsó könyvespolc mögötti rés felé. Az Antikvárius, mintha láthatatlan fonal húzná, előre lépett. A derengő rés, mely eddig csak egy titokzatos fényfolt volt, most egy egyértelmű, hívogató portállá vált. Túloldalról halvány, fémes csörgés hallatszott, mintha egy hatalmas kartotékrendszer lapjai pörögnének.